A Vitray

Senki nem indult nála nagyobb hendikeppel a családunkban. Minálunk ugyanis a Szepesigyurka volt a riporter (ujpesti gyerek, csak annyit mondok, együtt jártunk gimnáziumba is, néhány évtizednyi különbséggel).

Minálunk ő számított az etalonnak, az ő éneklő, impulzív beszédmódja forrott egybe a meccsközvetítéssel, „szenzációs, hallgatóim, szenzációs, amit ez a magyar fiú művel, és máris három-null az eredmény a mieink javára”, ordítottam én is a rádió nyomán, utánozva utánozhatatlan intonációját, úgyhogy amikor kezdtük tévén nézni a meccseket, nagyapám föltette a rádiót a televízió tetejére, fölül kiabált a Szepesi, alul ment a meccs, és mindenki boldog volt. Arról, hogy a tévériporter hangja beszűrődjék valaha is a mi életünkbe, szó sem lehetett.

– Ennek megalszik a tej a szájában – mondta nagyapám szánakozva. – Hogy is hívják? Valami Vitárvagy Vitári?

Hogy egyáltalán van hangja, az is csak a műkorcsolya kapcsán derülhetett ki. (És jégtánc.) A műkorcsolya, ha nem tudnák, az nem sporttevékenység volt nekünk a hatvanas években, hanem társadalmi esemény, méghozzá nem is akármilyen. Egy elérhetetlen, csillogó, izgalmas és szabad világ üzent nekünk akkor a műkorcsolya örvén, hogy létezik, s puszta létével valami reményt is nyújt egyben. Ültünk a szellemképes, fekete-fehér világunkban, s szemünket dörzsölgetve csodáltuk a Marika Kiliust meg a Hans-Jürgen Bäumlert, és olyanokat mondottunk, hogy dupla Lutz meg leszúrt Ritzberger, és valami – ma már nehezen megmagyarázható – boldogságérzés lett úrrá rajtunk. Ott siklott föl és alá az a sok szép, fiatal teremtés, hallgattuk a csodás zenéket (közöttük, Jézusmária, néha olyan betiltott műveket is, mint a Doktor Zsivágó), néztük a villódzó reklámokat, és azt álmodtuk, hogy élünk. És ebben az álomban a Vitray volt a mi Vergiliusunk, aki pontosan tisztában volt kivételes küldetésével. Nagy gonddal és némi iróniával sorolta a kűrruhák követhetetlen színeit, számolt be a „felső tízezer” életének eseményeiről, tette kritika tárgyává a pontozók tevékenységét. Dolgokban jártas, komoly ember benyomását keltette.

Egyszer aztán nagyapám kórházba került, én meg kíváncsiságból fönnhagytam a hangját a futballmeccsen is. Lehettem vagy tizennégy, épp kezdtem szolidan kilázadni a helyemet a világban, hamar rájöttem, mert volt fülem rá, hogy ez a karakteres hang ott a képernyő túloldalán pontosan ugyanezt műveli: nem azért nem ordít, liheg és hadonász, mert nem tudná mindezt megcsinálni, hanem azért, mert különbözni akar. Lázad. Épp most építi föl magát. És, nem mellékesen, a televíziós riporter műfaját. Nehéz a maiaknak elmagyarázni, micsoda merészség volt a hatvanas években azt mondani, félidő nulla-nulla: merthogy az null-null volt a Pluhár szpíker úr óta. De mostantól nulla lett. Beletelt egypár év, amíg sikerült neki, de sikerült. A harcmezőt addigra nullahegyek borították, az ország két pártra oszlott, szepesiánusokra és lázadókra, de a végén csak ott maradt a dicső győzelem a Vitray kezében. Iskolát teremtett, évtizedekre szólót.
Mire nagyapám hazajött a kórházból, hívének szegődtem. „Te ezt hallgatod?” – kérdezte az öreg, s amikor bólintottam, dacosan magára öltötte a fülhallgatóját.

A következő évtized a vetélkedői jegyében telt. A Kapcsoltam a világ legegyszerűbb (és a legkevésbé tévészerű) vetélkedője volt, ismerve az ország telefonos magán-előfizetőinek alacsony számát, valamint a hazai telefonvonalak állapotát, csoda, hogy egyáltalán létezhetett, pedig létezett, nem is akárhogyan. Ez a műsor nemcsak milliókat ültetett hétről hétre a tévé elé, de közösségeket formált, és egyfajta társasági életmódot is segített kialakítani. Családok szanaszét száradt ágai zöldültek újra össze, baráti körök alakultak és bővültek egy-egy telefon és tévékészülék mellett. Magam is évekig szerveztem ilyen Kapcsoltam-esteket, eredetileg célirányosan gyűjtöttük az embereket, ki ért az irodalomhoz, ki a logikai feladatokhoz, de aztán a történet kinőtt a medréből, a beszélgetések nem értek véget a műsor befejeztével, hanem folytatódtak a kérdések kapcsán, de azoktól elkalandozva messze, kvaterkázva régi és eljövendő időkről, az élet értelméről. A Vitray pedig lassan családtag lett, részese ennek a meghitt, barátságos együttlétnek. Valaki, akire élő adásban is rábízhatjuk a titkainkat.

Aztán jött az Ötszemközt meg a Csak ülök: ottan az történt, hogy beváltotta az elmúlt évtizedben szerzett bónjait. Ezek már komoly, profi műsorok voltak, kiszámított gegekkel és igazi háttérmunkával, szerkesztői csapattal és minden egyébbel (gondolom, a költségvetést leszámítva), de engem, a nézőt attól kezdett érdekelni a történet, hogy a Vitrayt érdekelte. (Mert ő a mi emberünk.) Különösen szerettem a ritmusát ezeknek a műsoroknak, ahogyan két ember – meg egy kamera –, megadva a módját, lassan, körről körre közelített egymás felé. Ahogy a szemünk előtt lepereg egy élet, megíródik egy regény.

Minden hőse komolyan érdekelte, de igazán a fanatikus küzdőkért rajongott; egyébként se tetszelgett az objektív kérdező pózában soha (nem is volt rá igény), ám ha elnyomott feltaláló, félreismert alkotó, a padlóról újra és újra felálló sportoló akadt az útjába, megtáltosodott. Gyakran visszatért egy-egy szeretett hőséhez, végigkísérte és egyengette útját, s bizony megesett az is, hogy méltatlanra pazarolta energiáját – ilyenkor emelt fővel tudott veszíteni.

Magam leginkább a világlátását szeretem. Valami időn kívüli bölcsesség, finom, intellektuális humor, csöppnyi keserűség és nem kevés filantrópia ötvöződik egyedi módon ebben a szemléletben, amihez még a szakmája iránti alázat is társul. (Meg profizmusából fakadó büszkeség.) Az egésznek a kevercse meg egy leheletnyi távolságtartáshoz vezet, mintha alig észrevehetően idézőjelbe tenne mindent, a tévét, a szórakoztatás meg a sport világát, az egész cirkuszt itt köröttünk, a hiúság kábelen közvetített vásárát, de épp csak annyira, hogy ne veszítsük el mértéktartásunkat. Magyarország egyik legismertebb embere, aki híján van minden sztárallűrnek.

Egy közülünk.

„Kösz, Morris.” Ezt egy Írország elleni meccsen mondta, mikor az ellen csatára ordító gólhelyzetben, két méterről az üres kapu fölé vágta a labdát. (Északír vagy sima, már nem emlékszem.) Éppoly zseniális mondat volt, mint amilyen ösztönös, pontosan azt a lelkiállapotot képezte le nyelvileg, amibe akkor zuhantunk, magyar szurkolók. Ez a köszmorisz azután lassan szállóigévé lett a családunkban, akkor mondjuk, ha szerencsésen megúsztunk valami váratlan bajt az égiek segítségével. Ha rendbe jöttek a dolgok. Vannak még másfajta vitrayzmusok is használatban minálunk, többségükről már nem is tudjuk, hogy tőle származik, örököltük, mint a nagybácsi kalucsniját – így is van ez jól, családban marad.

Jolsvai András