A tündér
Amikor az élet kezd már-már kezelhetetlenné válni, még mindig rá lehet ölteni a nyelvünket. (Legalábbis a moziban.) Hajdan a testi érintkezés drabális humorából született a burleszk. És most itt – igen intelligensen – feltámadott, és összevegyült napjaink abszurdjával, életünk képtelenebb felével.
Mai, rongált ízlésünk nyomán akár azt is mondhatnánk: antisztárok antifilmje ez, de most ne hallgassunk magunkra! A három kívánságot teljesítő tündér története jó, sőt remek! A sztárság súlyát aligha viseli el rozoga férfihősünk szakadtsága, esetlen gebesége, női főszereplőnk pedig oly szeplős, oly aszott bőrű, hogy még egy statisztaszereplő-válogatásra, castingra sem hívnák be Hollywoodban. (Nem is beszélve az életkorukról!)
Ám mindez a sok akadály, a celebtelenség nem tartja vissza Domót és Fionát, hogy egy igen mulatságos és okos filmet készítsenek, amelyben szamárfül mutattatik a filmtörténet klasszikus közhelyeinek. Vagyis az éjszakai, lírai-erotikus meztelen fürdőzésnek, az üldözéseknek, civilizációs intézményeink működésének. Például a kórháznak, amely előtt az utcán pöfékel, füstöl, bagózik a betegek tömege. Szamárfület kap a nem túl találékony rendőrség. Akciófilmből való az ironikus idézet: a fakabátok elől menekülés, neonfeliratba kapaszkodva a mélység fölött, egy csecsemővel súlyosbítva. Az ő megszületésének ábrázolását a drámai, sikoltozós kivajúdó filmjelenetek ihlették. Csak itt benyit egy szomszéd, és megkérdezi: nem lehetne ezt kicsit halkabban?
Természetesen van kutya is a gyerek mellé, spontán dalra fakadás a bárban, van búcsúcsók az összeforradásig, és (persze) a tárgyak lázadása. Önállósodott motorbicikli, süket telefon, bedöglött autó, elcserélt ruha, gépkocsironcs (benne három riadt feketével).
Mai ipari háttér előtt fellépő táncos-komikusokat látunk a burleszk és az abszurd elegyében, leginkább Jacques Tati (Hulot úr) és Latabár Kálmán groteszk mozgásmintáira.
(Írta, rendezte és játssza Fiona Gordon, Dominique Abel és Bruno Romy.)
Bölcs István
