A tradíció kottája

– Családi háttere kapcsán a zenei adottságok mellett mit tekint még meghatározónak?

– Az utazásokat. Például tizenhárom évesen – a rendszerváltás előtt – meglátogattuk édesanyámat, amikor fellépett a montreali operában, ahonnan ráláthattam egy sokkal szélesebb horizontra az itthonihoz képest. Később aztán szorongás nélkül indultam saját pályámon is külhoni irányokba. Világos volt: a zenészségben pont az a jó, hogy nemzetközi foglalatosság.

– Karmesteri „működésében” mennyiben meghatározó, hogy sráckorától részt vett Eötvös Péter szombathelyi nyári kurzusain, majd asszisztensként dolgozott is mellette?

– Értettem, ahogyan dirigál. Én is úgy, olyan mozdulatokkal akartam magam kifejezni. Ahogy egy ifjú színész azt mondja, olyan akar lenni, mint Csortos Gyula. Kezdő színészt, zenészt az utánzás hajt. Annak révén találhatja meg saját magát. Pályám állomásait tekintve is fontos, hogy együtt is dolgozhattam Eötvös Péterrel. Tegyük hozzá: ehhez előbb nagyon meg kellett felelni annak, amit szakmailag elvárt.

– Vannak ifjú alkotók, akik állítják: tisztelik az előttük járókat, de erős egyéniségük, eredeti tehetségük nem igényel mestereket. Hihető?

– Szoftvermérnök esetében is valószerűtlen, hogy a semmiből jön. Ő is csak arra tud építeni, ami már előtte létrejött. Eötvös Péter gyerekként Kodály Zoltán osztályába járt, aki Koestlernél tanult, aki viszont Brahms tanítványa volt, aki mestereit illetően Beethovenhez köthető, aki gyerekként Mozartnak játszott. A tradíció esszenciája emberről emberre száll, könyvből nem tanulható.

– Diplomázva – egyebek mellett – klarinétosként egyik alapítója volt a Forrás Kamarazenei Műhelynek, játszott a Liszt Ferenc Kamarazenekarban, a Budafoki Dohnányi Zenekarnak másodkarmestere volt, zenei vezetőként dolgozott a régi Új Színházban. Ám elég korán Amerikába távozott. Abban ajánlások, pályázatok vagy direkt felkérések voltak a meghatározóak?

– A Liszt Ferenc Kamarazenekar klarinétosaként ismertem meg a menedzseremet, aki a Milwaukee-i Szimfonikusoknak is elküldte a karmesteri munkáim felvételeit. Százötvenből négy aspiránst hívtak el vezényelni, ketten kaptunk koncertlehetőséget. A szimfonikus zenekar élén kellett dirigálnom a vendég Flash Cadillac nevű rock and roll bandát. Kíváncsiak voltak: vajon azt is tudja-e ez a kelet-európai gyerek, mi a rock and roll? Tudta. Sokféle műfajra nyitott vagyok, három évig voltam náluk asszisztens karmester. Az Oregoni Szimfonikusokhoz már felkérésre mentem rezidens karmesternek, s azután lettem zeneigazgató a Huntsville-i Szimfonikusoknál.

– Kulturális-gazdasági szerepét tekintve Huntsville miként kalibrálható?

– Déli vidék. Sok színtere a Ne bántsátok a feketerigót című könyv világát idézi. De egyike azon városoknak, amelyek a következő tíz évben az amerikai gazdaság motorjai lesznek. Itt készült a Saturn V. holdrakéta, a Space Shuttle-program keretében az első, ember szállítására is alkalmas űrrepülőgép, itt van a drónok fejlesztési központja. Az ötvenes években ötven-hatvanezren éltek itt. Aztán a kormány ott ajánlott letelepedési lehetőséget a szovjetek elől menedéket kereső, Wernher von Braun vezette német rakétatudósoknak. A politikusok előbb persze elmagyarázták a helyieknek: a németek minap ugyan még ellenük tervezték rakétáikat, ám tudományos képességeik alapján hihetetlen fejlődési lehetőség rejlik a jelenlétükben. A lakosok meg is szavazták a letelepedésüket. A németek pedig Huntsville első szimfonikus zenekarát is megalapították.

– Még 2008-ban fejtette ki egy interjúban, mennyire elkedvetleníti a mindenkori magyar politika koncepciótlansága. Akkoriban szerzett zenét Schilling Árpád Egy szabadulóművész feljegyzései című írásához, amely a szabad, bátran kérdező, válaszokat kereső, a történésekre elfogulatlanul reflektáló emberről szól. Ugyanakkor saját amerikai pályafutását a szabadulás egyik lehetőségeként aposztrofálta. Egyetért hét évvel ezelőtti önmagával?

– Változatlanul az a legnagyobb gondom: itthon pártállástól függetlenül a legtöbb ember folyamatosan nyűgös, sértett, mástól vár megoldást. Abból az alapállásból: járna nekünk valami, amit valakik miatt nem kapunk meg. Lehetnek azok a románok, az amerikaiak, az Európai Unió vagy éppen a menekültek. Ha minél többen felismernék saját belső szabadságukat, megnőne a hajlamuk a cselekvésre és a felelősség felvállalására. Eredményt, változást csak cselekvő ember remélhet. A tiszteletre méltó kivételektől eltekintve az aktuális menekültügyben is azok vannak többségben, akik nem akarnak cselekedni. Elkeserítő hülyeségeket olvasok a közösségi oldalakon. A gyűlölet sehová sem vezető megnyilvánulásai nem tekinthetők ésszerű cselekvésnek.

– Csendben búsong vagy fád kedvvel hangszeréért nyúl?

– Vettem például tucatnyi doboz pelenkát, fogtam egy csomó meleg ruhát, és vittem a Keletihez. Művészként az empátiából élek, de más számára sem lenne óriási kihívás végiggondolni, milyen lenne hasonló traumát átélni, mint amelyen más emberek esnek át. A menekültprobléma persze attól még nem oldódik meg. Ez ügyben azoknak kellene empátiára is építő lehetőségeken gondolkodniuk, akiknek arra van felhatalmazásuk.

– Huszonévesen írt esszéjében azt is fejtegeti: a magyar társadalom becsontosodott világából csak egyéni stratégiákkal lehet kitörni. Önnek sikerült, de biztos akad, aki esetében kiváltságokra hivatkozik.

– Még egy zenei, színházi csapatnak is lehet egyéni stratégiája akár egy szűk kultúrpolitikai mozgástérben is. Persze mondhatják: nekem könnyű, én Amerikában vagyok. Először is: oda el kell jutni. Másodszor: a kerítés ott sincs kolbászból. Harmadszor: ismeretlenként dolgoztam meg minden lehetőségért, nem Kincses Veronika fiát istápolták.

– Az Armel Fesztivál csapatában és a Rádiózenekarnál itthon is otthon van. Földrajzilag, egyéb szempontokból: nem túl megterhelő?

– Átlagban havi két hetet töltök itthon, kettőt huntsville-i otthonomban. Sok időt reptereken is, megszoktam. Az Armelnél egy budapesti központú, világra nyitott fesztivál lehetőségei izgatnak. Amikor pedig elvállaltam a vezető karmesteri felkérést a Rádiózenekarnál, az motivált: az európai rádiózenekaroknak általában karakteres nemzeti arculatuk van, amelyet a Magyar Rádió zenekara kezdett elveszíteni. Fontosnak tartottam, hogy a zenekar minél több magyar szerzőt játsszon. A magyar színházaknak is evidens feladatuk a honi drámák bemutatása.

– Nem furcsállja ezt a hitvallást egy világok közt ingázó művésztől?

– Már régen megértettem: mások irigysége, hajlama a gyűlöletre nem az én konfliktusom. Ez az ő magánkonfliktusuk. Stratégiám része: a pozitív visszajelzésekre koncentrálok. Ami aztán nem csak az én dolgaimat viszi előrébb.