A tanú árnyéka

Nem tudjuk, hány ügynök, informátor működött a hálózatban, nem tudjuk, hány tartótiszt tartotta kezében a nem tudjuk mennyi megfigyelt célszemélyről szóló adatokat: a jelentéseket, csoportdossziékat, a szignalizációs átiratokat, a kiszorítottak, beépítettek, kizártak, majd reaktiváltak sorsait, nem tudjuk, hogyan működött ez az óriási apparátus, de az biztos, hogy nem kielégítően. Ha úgy működött volna, akkor ez a könyv soha nem jelenhetett volna meg (Szőnyei Tamás: Titkos írás).

A Magyar Népköztársaság politikájának védelmére létrehozott belügyminisztériumi főcsoportfőnökség állambiztonsági feladatokkal foglalkozó hivatásos alakulata alkalmatlannak bizonyult, és elbukott. Pedig óriási szerkezet volt, politikai garanciákkal, akciókkal, technikákkal, véres áldozatokkal.

A diktatúráknak e gyászjelenségével ma sem igen tudunk mit kezdeni. Huszonegynéhány év után már kevés a fellélegzés és felháborodás aktusa. El kéne már tudnunk helyezni a batyut történelmünk kamrájának valamelyik polcán, a többi dunsztos között. Igaz, szinte minden sarokban látunk hasonló pakkokat: 1850-ből (13 ezer besúgó), 1918-ról (bécsi ügynöklista, rajta ’48-as főtisztek sora), 1919-ből, ’44-ből, ’45-ből és tovább. Emlékkönyv ez igazán. Drámai, szomorú.

Szereplői: ügynökök és tartótisztek kínos egymásrautaltságban, kölcsönös, de aránytalan függésben, aszimmetrikus kiszolgáltatottságban. Szakma volt ez, hierarchizált rendőrszakma, alhadnagytól vezérőrnagyig. Ügynök és tartótiszt: összetartozott, mint bot és hát.

Akik megfigyeltek, azokat is megfigyelték. Rendszer, hálózat, struktúra tartotta őket. Az ügynökök jelentettek egymásról is, hisz nem tudhattak a másik beszervezett voltáról. (Ültem én is gyanútlanul a Belvárosi kávéházban Rosenkrantz és Guildenstern között – anélkül, hogy magamat dán királyfinak érezhettem volna –, akik nemcsak engem tüntettek ki figyelmükkel, de egymást is.) Párhuzamos jelentéseik kölcsönös ellenőrzésre szolgáltak, és folyamatos kompromittálódásra, sakkban tartásra. Ezek a beszervezettek „egyszerre voltak a célpontjai és partnerei az állambiztonsági szolgálatnak”. Hangyaként gyűjtögették a morzsákat, éveken át, hazafias alapon vagy kényszerből, zsarolva.

Ki lehetett lépni persze, akad példa rá bőven e könyvben. Aki elfecsegte, hogy beszervezték (mint az ifjú kritikus), azt kizárták mint „dekonspirálódottat”. Aki nagyon ficánkolt, rítt, öngyilkossággal fenyegetőzött (mint a labilis idegzetű költő), azt kiengedték. Aki rendre csak látszatjelentéseket adott, elébb-utóbb attól is megváltak.

A központban persze számosan dolgoztak. Hivatalnokok. Tisztek. Elszakmátlanodott munkások, földtől elszokott parasztok, hányódó értelmiségiek. A „végeredmény” felől tekintve: herék. (Igaz: nem volt munkanélküliség.) És jobb volt ülni – Zelkkel szólva – az ávéházban-kávéházban (Belvárosi, Metropol, New York, Fészek Klub, FMK) helyszínenként legalább két állandó figyelővel, mint a Makszimenkó gyorsfalazó brigád tempójában cipelni a súlyos malterosládát az építkezések állványain felfele.

A tartótisztek főleg papírból dolgoztak. „Ellenőrzött, megbízható forrásból” – írták. És ragasztgattak – olykor végzetes – címkéket: „aktív ellenség”, „potenciális ellenség” stb. Ezen is múlott munkahely, lakáskiutalás, útlevél, karrier... De őket is ellenőrizték: egy-egy házkutatási parancson három-négy aláírás van.

A meghajlított derekú ügynök még a maga készítette művészi aktfotókat is bemutatta, továbbadta tartótisztjének! Ugyanis a levetkeztetett hölgyet „operatív céllal kellett tanulmányoznia”. (Ez ám az igazi izgatás!)

Ne higgyük azt, hogy bunkókból válogattak. Ez „intellektuális elkövetési mód” volt: „A bűntettnek az irodalom terén való elkövetése.” A mondat suta, de eszünkbe juttatja a Tetemre hívást.

Lesújtó a névsor: a Magvető Kiadó méltán becsült szerkesztője, a kiváló színész, az Élet és Irodalom egyik rovatvezetője. Népszerű egyetemi tanár, a hallgatók (és hallgatónők) kedvence. A szentrendrei díszsírhellyel is elismert kedves, baráti jelenség. Majd a Tenkes kapitánya szülője! A színházi kritikus és a színháztudós, a befutott filmrendező és az avantgárd filmcsináló (embléma maga is). A mélyszegénység hajdúsági írója, aztán a népszerű Nevető Lexikon szerzője, a PEN klubos, a szőröstül-bőröstül megvásárolt Látóhatár szerkesztősége. A divatos kultúrhistorikus regények szerzőjét a kémelhárítás foglalkoztatta, az ellenzéki mozgalmak bekeríthetetlennek hitt íróját is bekerítették.

De persze nem minden besúgó volt értelmiségi. Nagyon jó hasznát vették a pincérnek, fotósnak, zenésznek. (A feketelistán sem csak négerek vannak...)

A besúgásban gyakran elvi kritika és személyes fúrás vegyült, érdek vezérelte módon. A beszélő disznó (Moldova honosította az Állatfarmból) itt is jól élt.

Az olimpiai bajnoknő egyenesen Aczél Tamás Sztálin-díjas író és disszidens ágyába menekült Londonba, majd önként felkínálkozott a hazai elhárításnál. Kicsit használták. („Minden külügyes belügyes, de nem minden belügyes külügyes” – idézte az emigránsélet tanulságait angliai barátom. S mellé olvasom most a Borbándi Gyula által idézett cinizmust: „Vegyétek tudomásul, a világon csak két pénztár van, az egyik Moszkvában, a másik Washingtonban.”)

Itt sorakozik a listán az egyik MDF-alapító és „titkos megbízott”, mellette párttársa, majd csurkista újságíró („a lakitelki sátor téglái”), aki jelentéseibe mindig beleírta önmagát is dicsérőleg: „S. A. ravaszul beszélt...” Itt van a sok pártot megjárt KISZ-titkár és túlélő képviselő, aki mindent tudott a rendszerváltás után is nemzetbiztonsági ügyeinkről. És a többi.

Volt valami riasztóan családias az akciókban. Igaz, ezek az ügynökök bejártak házunkba, olvasták leveleinket, mi voltunk a házi feladataik, elemeztek bennünket, osztályoztak, áztattak, mentegettek... A kiváló társadalomtudós disszidálása előtt „még elment szaunázni, személyi követőivel együtt ült a gőzben”, és csak akkor tartóztatták le, amikor kijöttek.

A Szerv teljes bizonytalanságban tartotta a kipécézetteket, akiknek – lám – gőzük sem lehetett arról, hogy mi lesz velük, s mikor, miért.

Volt persze, hogy az áldozatok házhoz jöttek, derűsen, boldogan.

A Szigligeti Alkotóház különlegesen alkalmas volt arra, hogy „tenyészetükben” tanulmányozhassák az irodalmárokat a szakemberek (például a ház felülfoglalkoztatott gépkocsivezetője): milyenek lazán, egymás közt „a lélek mérnökei”. Különösen gyümölcsöző volt a szcéna, ha művészeink „leittasodtak”. Ami előfordult. Például Csurka Istvánnal, aki mindig „csak jobbra” tudott berúgni. Ugyanez megtörtént néhányszor – más szereplőkkel – a tokaji írótáborban is, ahol a „túlzott alkoholfogyasztás” tette a poétákat szállító buszt „mozgókocsma jellegűvé” – jelentette a magánszorgalmú ügynöknő.

Így éltek együtt zárvatermő alkotók és szigorúan titkos hivatásos olvasóik, elejtett szavakból is értve („...talán dünnyögj egy új mesét...”) bezúzott folyóiratok, kitiltott kéziratok, kivágott oldalak tetemein. És mégis, az Európai Kulturális Fórum idején megkérdezett írók válaszoltak a Libération kérdéseire (miért ír?), és ilyesmiket mondtak. „Ha írok, szabad vagyok, szabadabb, mint bármikor.” (Csoóri Sándor) Az írás „bölcselkedés, gyönyörűség és szabad akaratom gyakorlása” (Konrád György). „Miért írok tehát? Gyönyörűségből, félelemből, a szabadságért, mert szabadnak érzem magam.” (Esterházy Péter)

Ezt nem mindenki értette meg. Vagy nagyon is!