A szabadság kockázatai – Telihay Péter: A jövőnk nem a választástól függ

– Egy annyira megosztott társdalomban, mint a miénk, nagyon fontos bemutatni olyan darabokat, amelyek világnézettől, kortól, nemtől, pozíciótól függetlenül mindenkihez szólnak. Anna Karenina története szerintem pont ilyen.

– Ezért is választottam a darabot. Nagy András 1988-ban készítette el a regényéből ezt a színpadi átiratot, és régóta szerettem volna megrendezni. A dráma olyan alapvető kérdéseket vet fel, amelyek történelmi viszonyoktól függetlenül mindig aktuálisak. Például hogy mit tudunk kezdeni a belső szabadságunkkal. Hajlandók vagyunk-e megküzdeni érte, kockázatokat vállalni a szabadságért akkor is, ha súlyos árat kell fizetni? A dráma a nők társadalmi szerepéről, a konvenciók elleni lázadásról is szól. Kétezer éve élünk olyan világban, amelyet a férfiak irányítanak, és ez mindenre rányomja a bélyegét. A nők másféle logikáját, érzékenységét, együttműködési készségét sokkal jobban ki kellene aknázni.

– Anna Kareninát Létay Dóra alakítja. Hogyan választott címszereplőt?

– Egy ekkora szerephez nem elég a tehetség. Ez egy 110 oldalas szerep, és végig a színpadon kell lenni. Elképesztő fizikai teherbírás kell hozzá. Dórát sok éve ismerem, tudtam, hogy elbír ekkora feladatot. Neki már van annyi élettapasztalata, színészi tudása, hogy megformáljon ilyen bonyolult női karaktert.

– Vronszkijt Mészáros András játssza, aki a Kojot című film főszerepében szerzett országos hírnevet. De az előadás talán legnagyobb meglepetése Gazdag Tibor: ő több mint tíz éve a Jóban Rosszban sorozat Pongrácz főorvosa – itt remek Karenin.

– Mészáros Andrást valamikor Zalaegerszegen rendeztem, és nagyon konfliktusos volt a kapcsolatunk. Nem vagyok haragtartó, és tudtam, hogy ez a fiú tehetséges. Majd teltek az évek, és amikor újra láttam a Kojotban, első dolgom volt, hogy felhívjam, és felajánljam neki Vronszkij szerepét. Biztos voltam abban is, hogy az előadásunkban kulcskérdés lesz, ki játssza Karenint. Őt általában öreg, rideg, ellenszenves figurának ábrázolják, de szakítani akartam a sablonnal. Korombeli, ötvenes férfinak képzeltem el, akinek tönkremegy az élete, miután a felesége elhagyta. Úgy éreztem, ebben jó médiumom lehetne Gazdag Tibor. Együtt végeztük a színművészetit, ő Zsámbéki Gábor és Székely Gábor színészosztályába járt. Nekem mindig nagyon jó véleményem volt róla. Itt a József Attila Színházban találkoztunk újra, s úgy gondoltam, benne van elég színészi kapacitás Kareninhez.

Fotó: Merész Márton

– Egy tévésorozat könnyen beskatulyázza a színészt. Számolt a kockázattal?

– Ez egy akadály volt, amit át kellett ugranunk. Sokakat megdöbbentett Tibor alakítása, rengeteg pozitív visszajelzést kapott. És mivel rég játszott ekkora szerepet színpadon, számára ez külön személyes siker.

– A darabban Anna és a férje jól bejáratott házasságban élnek, van egy kisfiuk, Karenin köztiszteletben álló ember, politikai karrierje is felfelé ível. Felesége azonban beleszeret egy katonatisztbe, Vronszkijba, és a szerelemért mindent feláldoz. Elhagyja a családját. A férj nem akar válni, és a gyereküket eltiltja Annától, akit a társadalmi közege is kiközösít.

– Nem azért bélyegzik meg Annát, mert megcsalta a férjét, hisz efféle ügyek mindennaposak a szentpétervári társasági életben. Anna náluk jóval becsületesebb: nyíltan vállalja az érzelmeit, nem akar csalni, hazugságban élni. Tudja, hogy ez az utolsó esélye a szerelemre, és a szabadságáért küzd. Az előadásban fontos szereplő a tömeg, a kórus is, mint egy görög tragédiában vagy operában. Ez az arctalan, kirekesztő tömeg hajszolja Annát a tragikus vég felé.

– Ám ő a történet végén azt is bevallja: a szerelem csak addig tart, amíg a fiatalság illúzióját fenn tudja tartani. Miért rohan mégis a végzetébe?

– Felismeri, hogy számára nincs visszaút. Gyermeke születik Vronszkijtól, de nem csak emiatt nem tér vissza a házasságába. Nem akar lemondani a szabadságáról, vállalja a döntését, akkor is, ha belehal. Egyszer egy barátom azt mondta nekem: azzal a tudattal kellene élnünk, hogy bármelyik pillanatban meghalhatunk. Anna ezt ismeri fel, és e szerint is él.

– Ön mestere a drámai sűrítésnek. A rendezés mellett dramaturgia szakot is végzett, sőt játszott színházakban, díszleteket tervezett. Nem hátrány olykor a sokoldalúság?

– A színészetet és a díszlettervezést csak hályogkovács módjára műveltem. Miskolcon nőttem fel, egyik nagyapám színész, operaénekes volt, a másik lakatos, háromszoros országos bajnok céllövészetben, és fantasztikusan festett. Apám is lakatos lett nyolc általánossal, anyám az érettségiig jutott el, de a lakásunk tele volt könyvekkel, és mindet el is olvasták.

– A társadalom alsó harmadához tartoztak, mégis intenzív szellemi életet éltek. Úgy tudom, gyerekkorában aktívan sportolt, tornatanár akart lenni. Hogy lett ebből színházi pálya?

– Mulya gyerek voltam, anyám elvitt egy testnevelés tagozatos óvodába, azt remélte, ez majd jót tesz nekem. És a sport tényleg jól ment, az iskolában kosaraztam, fociztam, beleszerettem a szertornába, de az alkatom miatt nem voltam alkalmas profi tornásznak. Kitaláltam, hogy testnevelőtanár vagy sportriporter leszek. A gimnáziumban viszont megnyíltam a színház felé. Először színész akartam lenni, de volt annyi realitásérzékem, hogy beláttam: ez nekem nem fog menni. Érettségi után, 1984-ben dramaturg szakra jelentkeztem a színművészetire. Fogalmam sem volt, mi a dramaturgia, de felvettek. Majd a Katona József Színházba kerültem gyakornoknak, Székely Gábor és Zsámbéki közös igazgatása idején. Rájöttem, engem igazából a rendezés érdekel. Vámos László hirdetett rendezői osztályt, fel akart venni, de az utolsó rosta előtti éjszakán kezdődött a brazil–argentin meccs a tévében. Hajnalig néztem, és olyan fáradtan estem be az utolsó rostára, hogy elszúrtam. Közben, 1988-ban leszerződtem Szegedre Ruszt Józsefhez dramaturgnak. A színművészetin legközelebb Székely Gábor indított rendezői osztályt. Közölte: amit ő tud, már megtanította nekem a Katonában. Párhuzamos osztályt indít Ádám Ottó, inkább nála tanuljak. Szerencsémnek tartom, hogy hozzá kerültem: mi voltunk Ádám Ottó utolsó osztálya. Fantasztikus ember volt. Egyszer azt mondta nekem: „Tudja, Péter, a rendezés 70 százalékban fizikai munka és 20 százalékban tudás. A többi a szerencsén és a tehetségen múlik.” Nem hittem neki akkor. Ma már tudom, mennyire igaza volt.

– Sportolói múltját hasznosította rendezőként is?

– Teljes mértékben. Egy olyan nagy művészi és műszaki apparátust mozgató előadásban, mint az Anna Karenina, rengeteg embert kell irányítani, és az utolsó csavarról is nekem kell döntenem. Ez komoly fizikai állóképességet követel. A szellemi koncentráció is ettől függ.

– A pályája során több időt töltött vidéki és határon túli teátrumokban, mint a fővárosiakban. Budapest nem fogadta be?

– Igazából nem is törekedtem arra, hogy befogadjon. Diploma után a Vígszínházhoz szerződtem ugyan, de nekem az olyan volt, mint egy rideg, tekintélyelvű nagyüzem. Rendeztem a Radnóti Színházban is, de ott sem találtam a helyemet. Ráadásul Budapesten nem volt lakásom, vidéken viszont színészházakban lakhattam. Az ottani társulatokban sokkal védettebbek voltunk. A közönség nagyon szeretett minket, kíváncsiak voltak ránk. Több időnk volt próbálni, kísérletezni, sőt tévedni és korrigálni is lehetett.

Fotó: József Attila Színház

– A rendszerváltás után megváltozott a színházi szakma helyzete is. Vagy vidéken ezt is kevésbé érzékelte?

– A rendszerváltás „kettébe vágta” az életemet. Az előző rendszerben szocializálódtam, és megismertem annak tévútjait is. 1989 után teljesen másként kellett elkezdeni gondolkodni, és ennek az előnyeit is élveztük: innovatív dolgokat is kipróbálhattunk. Mi hoztuk létre az első hazai független művészeti, gazdasági vállalkozást, ez volt a Ruszt József vezette Független Színpad. A piaci működés mindennapi gyakorlatához viszont nem értettünk, valójában felkészületlenül értek minket a változások. Vidéken nem érződött annyira a verseny és a szakma rohamos presztízsvesztése. A kilencvenes évek elején a kritikusok rendszeresen lejártak vidékre előadásokat nézni, nem éreztük magunkat margón.

– És aztán minden elromlott?

– A változásokat az 1998-as kormányváltás után kezdtük érezni: a politika egyre erősebben rátenyerelt a színházakra, és a fokozódó nyomásban a szakma is egyre megosztottabb lett. A politikai kiszolgáltatottság az emberek egzisztenciáját is fenyegette. Különböző válaszutakat találtak. Akadtak, akik a zavaros közegben igyekeztek észrevétlenül alámerülni, túlélni és megőrizni a működőképességüket. Egy másik társaság bátrabban vállalta a hatalomkritikus szerepét, de ehhez olyan társulatnak kellett lenni, mint a Katona József Színház, a Vígszínház vagy talán a Radnóti. Mögöttük akkora sikerek voltak már, hogy szinte érinthetetlenné váltak. Ide koncentrálódtak a legjobb művészi erők. És volt egy harmadik csoport is, amelynek tagjai lecsatlakoztak az akkori, jobboldali politikai kurzushoz. Köztük több vidéki színház is.

– Ön hová csatlakozott?

– Nyíregyházán rendeztem, amikor felkért a komáromi színház művészeti vezetőnek. Dolgoztam már náluk, úgyhogy szívesen mentem hozzájuk. Először kerültem olyan helyzetbe, hogy amit a színházról gondoltam, vezetőként megvalósíthattam. Örültem annak is, hogy távol kerülök a hazai ideológiai harcoktól. A komáromi színházban ismertem meg a későbbi feleségemet, a fiam édesanyját. Szóval nagyon jó időszak volt. Aztán megjelent velem egy interjú az Új Szóban, és ebben elmondtam: nekünk nem az a célunk, hogy a legjobb magyar nyelvű színház legyünk Felvidéken, hiszen abból mindössze kettő van. Nem szeretnénk a magyar nyelv őrei lenni, mivel ez nem színházi feladat. Mi a legjobb szlovákiai színház akarunk lenni, amely történetesen magyar nyelven játszik. De csak ennyiben különbözik a többi színháztól.

– Milyen visszhangja lett az interjúnak?

– Kiverte a biztosítékot a helyi magyarság hangadói közt. Ez is hozzájárult, hogy hamarosan távoznom kellett Komáromból.

– Említette, Budapesten nem találta a helyét. Mégis évek óta rendez a József Attila Színházban. Nemcsák Károly direktor mindig is nyíltan vállalta jobboldali nézeteit, barátságát Orbán Viktorral. Független alkotóként ez nem zavarja?

– Nemcsákot nagyon régen, Zalaegerszegen ismertem meg, ahol katona voltam, ők meg társulatot szerveztek. Azután néha futólag találkoztunk, de nem alakult ki köztünk szorosabb szakmai kapcsolat. Négy évvel ezelőtt mélypontra kerültem: elváltam, nem volt sem munkám, sem pénzem. Összecsaptak a fejem felett a hullámok. Egyetlen ember hívott fel, hogy segítsen. Ő volt Nemcsák Károly. Azt mondta, jöjjek rendezni hozzájuk. Akkor mutattuk be az Alkut, Arthur Miller drámáját, amely máig a József Attila Színház egyik legsikeresebb előadása. Nemcsák azon kevés igazgatók egyike, aki ember tudott maradni: empatikus és becsületes, nemcsak velem, hanem a társulat minden tagjával. A politikát pedig egyáltalán nem viszi be a színházba, amit az is mutat, hogy közismerten ellenzéki művészek is dolgoznak itt.

– Mire az interjú megjelenik, túl leszünk a parlamenti választásokon. Bárki alakít is kormányt, ön szerint min kellene változtatnia a kultúrában, a színházi életben?

– A jövőnk nem a választástól függ. Ameddig mi nem tudunk megváltozni, addig az általunk működtetett hatalmi struktúrák sem fognak változni. Megszoktuk, hogy ebben az országban ötszáz éve felülről irányítanak minket, és felülről várjuk a megoldásokat. Pedig ez tévút.

– Azt hittem, panaszkodni kezd, hogy sokkal több pénz kellene, és a politika vonuljon ki kultúrából.

– Nem ezek az elsődleges dolgok. Az embernek egyénileg kell megküzdenie a szabadságáért és ragaszkodnia az értékrendjéhez. Erről szól az Anna Karenina is. Ezt a munkát el kell végeznünk magunkban. A politika akkor fog kivonulni a színházi életből, ha kényszerítjük, hogy tisztelje a függetlenségünket. Különben, tartok tőle, csak a problémákat görgetjük magunk előtt.