A nagymama

– Hiányolnunk kell a színházakból.

– Igen? Pedig több helyen is játszom. Csak bizonyos színházakat kevésbé jegyeznek. Én azonban nem helyfüggő vagyok. Kollégákhoz kötődöm. Például Szolnokon A nagymama címszerepét alakítom Csiky Gergely darabjában. Málnay Levente rendezte, jól ismerjük egymást még a televízióból, sokat dolgoztunk együtt.

– És ennyi szereplés elég ma önnek?

– Még sok is a koromhoz képest. Másfelől szabadságmániás vagyok. Ami viszont mégiscsak nagy baj.

– Miért baj?

– Mert ha valahol nem tetszik nekem, onnan eljövök. Amikor összeszorul a gyomrom egy színházhoz közeledvén, tudom, ott kell hagynom, árt az egészségemnek. A Vígszínházból évad közben jöttem el.

– Otthagyta a Madáchot is.

– Kalandvágy hajtott. És nagyon sajnálom, hogy annak idején megbántottam Ádám Ottó igazgatót, mert elfutottam Kleopátra szerepe elől. Egyáltalán, sajnálom, hogy megbántottam olyanokat is, akik engem szerettek. Persze ne higgye, hogy ilyen távozások után kipárnázott jövő várt rám. Sokszor azt sem tudtam, hova megyek majd. De akkor is bátornak kell lenni.

– Ön fegyelmezett is.

– Igen. Vagyis inkább rendes vagyok, nem szeretem, ha összevissza vannak a dolgaim. De a kocsimban, ott aztán rendetlenség van! Ott élem ki, hogy születetten szétszórt vagyok. Vonz viszont, ha valaki születetten fegyelmezett. Makacs is vagyok. Mint a nyomtató ló, megyek, megyek, de ha megmakacsolom magam, nincs az az erő, ami engem kimozdít, nem megyek tovább. Vagy ellenkezőleg: elrohanok.

– Ha ma lenne fiatal, milyen utat választana?

– Biztosan mást.

– De Magyarországon maradna?

– Igen.

– Castingra sem menne Amerikába, Angliába?

– A casting nem az én műfajom. Soha nem mentem el castingra. Sajnos Fábri Zoltánhoz sem.

– Mert?

– Mert alapvetően gátlásos vagyok. Várják, hogy mutassak magamból valamit, nekem az nem megy. Soha nem vettem fel a kagylót, hogy itt vagyok. Soha nem kértem szerepet. Csak jöttek a dolgok. Talán elkényeztetett az élet.

– Biztos.

– De miért biztos? Az egy másik kor volt. Amit mondok, az ma nem működik. Nincs olyan, hogy nem vagy jelen, hogy nem jelentkezel valahova, hogy nem mész el castingra. Lehet, ma én is másképp viselkednék, elmennék akár szappanoperába is játszani. A színészet nagyon szubjektív valami. Azt szokták mondani: kiszolgáltatott pálya. De miért is az? Ha egy zenész nem tud valamilyen szinten lejátszani egy darabot, mondjuk Beethoven F-dúr románcát, az nem zenész. Az nem tud hegedülni, és pont. A színészethez főként szerencse kell, hogy olyan helyre kerüljön az ember, ahol önbizalmat kap. Ha belegondolok: én átrohantam az életemen.

– Így gondolja?

– Igen. Vannak periódusok, amikor szembe kell néznem magammal. Ne úgy képzelje el, hogy leülök gondolkodni, hanem egyszer csak meghallok egy zenét, eszembe jut róla egy szituáció, hogyan viselkedtem, jól vagy rosszul. Én mindig készültem valamire. Kilencévesen arra, hogy hegedűs leszek. Sokat gyakoroltam, nyolc órákat. Aztán a főiskolán már arra készültem, hogy színésznő leszek. Majd a szerepekre készültem. Aztán az anyaságra.

– Készült a nagymamaságra is?

– Féltettem a lányomat, Editet. Amikor ő kicsi volt, nagyon sokat játszottam. Nehezen tudtam összeegyeztetni, hogy megfeleljek otthon is, a színházban is. Még most is ideges leszek, ha erről beszélek. Valahogy máig nem dolgoztam föl azt a szorongást, hogy állok a színpadon, s közben eszembe jut, otthon mi lehet a kislányommal. És amikor megszületett az unokám, Richárd, ugyanezt éreztem; elfelejtettem, hogy én azért a nagymamája lettem, nem az anyukája.

– Unokája a barátjának tartja önt, vagy a nagymamának?

– A nagyi vagyok. Akihez fel lehet menni, aki elviseli a szemtelenséget, aki megvédi az unokát, aki jókat főz, akinél mindig Richárdnak van igaza.

– Akkor kicsit el is rontja őt.

– De a nagyinak ez a dolga. A szülő nevel, a nagyszülő kényeztet. Richárddal eléggé hasonló a természetünk. Ő is csak utólag tudja elmondani, mi bántotta, ha már megoldotta magában a problémát. Közben nem is szabad kérdezni őt. Richárd most kiskamasz, és úgy érzem, talán tudnék neki segíteni bizonyos dolgokban, amelyekre ha nem is most, de később emlékezni fog. Anyám tanácsai nekem is csak idővel segítettek, valahogyan beépülnek ezek az emberbe.

– Állítólag összetépte néhány fotóját, hogy ne lássa csúnyának az unokája.

– Igen, minden privát képet, ami nem tetszik nekem, összetépek. Szerepképből bármelyiket betehetik az újságba, de ha privát fotóznak, akkor csak azt engedélyezem, amelyikről azt gondolom, Richárd is szépnek látna rajta. Nem igazán festem magam, és anyám egyszer azt mondta: „Éva, te nagyon hiú vagy. Mert te azt akarod, hogy úgy is szeressenek, ha nem teszel érte semmit.” Ezt a külsőmre értette. És mivel anyámnak mindig igaza volt, én is elfogadtam, hogy tényleg nagyon hiú vagyok. Két emberre hallgattam igazán. Anyámra és húgomra.

– Azt mondja magáról, hogy hiú. Mégis őszen hagyta a haját. Nem festi, nem festeti.

– Elértem egy kort, és kíváncsivá tett, hogyan nézek ki valójában. Úgy éreztem, most már jogom van ezt megtudni. Kérdeztem a férjemtől, Balázsovits Lajostól: mi lenne, ha én most lenöveszteném a hajam? Azt mondta, szívem, ahogy gondolod. Richárd unokámtól valamelyik nap tortát kaptam azzal: „A legfiatalabb öregnek.” Ki voltam tüntetve. Amúgy amikor először látott színpadon, bejött az öltözőmbe, és azt mondta: „Nagyi, olyan voltál, mint Ronaldo.” Hát ez nagyon nagy szó.

– Milyen volt a 2015-ös éve?

– Keveset voltam a családdal, ami nem jó. Sokat dolgoztam.

– De hát épp azért lett szabadúszó, mert saját maga akarta eldönteni, mikor mit csinál, nem?

– Csakhogy nem voltam abban a helyzetben, hogy mérlegeljem, mennyit játszom. Dolgoznom kellett, és ezt most nem fejteném ki, ne is kérdezzen rá, sosem panaszkodtam.

– A színész nem panaszkodhat? Ahhoz csak az orvosnak, a pedagógusnak van joga? A színésznek nem?

– El nem hagyja a számat egy panaszszó, köszönöm, jól vagyok. Akkor sem panaszkodnék, ha a csikket fel kellene szednem az utcán.

– Van fogadalma az új esztendőre? Valami, amit másképpen csinálna?

– Nincs fogadalmam. De szeretnék többet lenni a családdal. És magammal. Önzésnek tűnhet, de fontos, hogy az ember magával is legyen, hogy leüljön és végiggondolja, mi történt, hogyan történt. Nem az elmúlt évben, az elmúlt életben. Amikor bizonyos szerepeket nem vállalok, ma is azt mondják és régen is azt hallottam: „Éva, te megteheted!” Nem, én sem tehetem meg, de megteszem. Én nem félek átugrani a szakadékot sem. Nem szabad gyávának lenni. Ilyen egyszerű. Szeretném ehhez tartani magam 2016-ban is.