A múltnak kútja

Ha Linzben járnak (nem olyan lehetetlen az, felülnek a gyorsvonatra a Keletiben, és négy és fél óra múltán leszállhatnak ott), szép példáját találhatják meg annak, hogyan küzd meg egy város a múlt árnyával.

Linz, bár van mire büszkének lennie (tételesen is felsorolva: Keplerre, aki itt tanított egy ideig – most róla van elnevezve az egyetem –, Goethére, mint kései múzsája, a linzi szépség megéneklőjére – park, szobor –, Brucknerre, aki templomi orgonistaként kereste itt kenyerét – koncerthaus, mely az ő nevét viseli, valamint arra, hogy itt hunyt el valahányadik Habsburg Károly – szíve a helyi templomban, teste azonban Wiener Neustadtban nyugszik jelenleg), évszázadokig a békés vidéki kisváros szinonimája volt. (Az osztrákok tudják ezt kevésbé cizelláltan is, Linz: provinz, mondják kedvesen.) Összesen hat éven át álmodhatott nagyot: akkor az egész belvárost átalakító tervek születtek (közülük néhány, a főteret lezáró két épület meg a Nibelung-híd el is készült), felépült megannyi gyárüzem és egy hatalmas acélmű, mely ma is a környék legfontosabb intézménye, a város büszkesége. Aztán elkészült még sok tízezer lakás is e néhány év alatt, máig meghatározva a külvárosok arculatát. És végül: ezekben az időkben Linz közigazgatási székhely is, a földrajzi részleg, melynek élén áll, nagyobb, mint egész Ausztria.

Hát igen, az 1938 és 44 közötti évekről beszélünk. Amikor a linzi álom a fél Európa rémálma is egyben.

Hitler Adolf, aki a közelben született, itt járt iskolába, és szerette ezt a várost. Ezért aztán, amikor már tehette, meg is jutalmazta. Ezt a szörnyű jutalmat nyögik máig a linziek.

Becsületükre legyen mondva, tudják, milyen nagy feladat ez. A várostörténeti múzeumban (mely a régi városházán kapott helyet) a vonatkozó korszakra (a tárgyi emlékek mellett) a főtér történeti áttekintése emlékeztet. A főtéré, mely ebben az időben a Vezér és Kancellár nevét viseli el – s mely ekkor veszti el, részben legalább, bájos középkori arcát.

Aztán ott van a Voestalpine, az acélmű. Amely Hermann Göring Művekként látta meg a napvilágot. A gyári múzeumban (ötemeletes hipermodern épület, csak annyit mondanék), ha nem túl szívesen is, azért emlékeztetnek erre az időre. (Bár a hangsúly a későbbi megújuláson van, s ez, világhírű felfedezéseik okán, jogos is. Ami pedig az eredetet illeti, csak találnak egy apró vaskohót Stájerországban, melyet a nevükre vehetnek. Mégis jobb úgy.)

A legnehezebb feladatot a Nordico (egykor kastély, ma múzeum) vállalja: időszaki kiállításon mutatja be a „Hitlerbauten”-t Linzben. Hatalmas termekben sorakoznak az egykori tervek, makettek, fényképek, dokumentumok. Arról, hogy hová vezet, ha egy bomlott elme azt csinálhat, ami akar. Falvakat tehet a földdel egyenlővé, városrészeket bonthat le, embereket zavarhat el a lakásukból – és építhet zordon, hatalmas kaszárnyákat és masírozótereket a katonáinak, folyton harcoló nemzetének. Persze rabokkal: a közeli Mauthausen ártatlan áldozataival.

Linz azóta se heverte ki ezeket az éveket. De mindent megtesz, hogy egyszer végre kiheverhesse.