A műkincsörökösök
Kritikusok szerint Anders Rydell svéd újságíró Fosztogatók című könyve briliáns thriller. Miközben igazi oknyomozó munka. A nácik által elrabolt műkincsek nyomába eredt. Tudható, hogy miután a náci Németország megadta magát, a szövetségesek az osztrák Altaussee falu sóbányájának járataiban Rembrandt, Rubens, Michelangelo és más zsenik remekműveire bukkantak. Más bányákban újabb ellopott műtárgyakra leltek. Több mint százezer alkotásnak azonban nyoma veszett. Ezek az elmúlt évtizedekben időről időre felbukkantak; sokat közülük a világ legnevesebb múzeumai állítottak ki Párizsban, New Yorkban és Berlinben. Anders Rydell a 168 Órának arról is beszél: már készül a Fosztogatók folytatása.
– Hitler parancsára speciálisan képzett csapatokat küldtek Európa különböző helyeire fosztogatni. A múzeumokat, galériákat, a zsidó családok magángyűjteményeit „jogos zsákmánynak” tartották a nácik.
– Valójában kettős céljuk volt: megszerezni a számukra értékes festményeket. Például Hitler kedvenceit, a 19. századi osztrák klasszicista képeket, amelyeket a „Führer Múzeumban” akartak elhelyezni. Hitler ugyanis monumentális szépművészeti múzeumot terveztetett a megsemmisült müncheni Műcsarnok helyére, másrészt máglyán akarták elégetni a szerintük „elfajzott”, dekadens művészek, többek között Picasso, Klimt, Klee, Monet, Miro alkotásait. Goebbels, Göring, Ribbentropp és Alfred Rosenberg az életükkel zsarolták a zsidó műkereskedőket, gyűjtőket, hogy adják át gyűjteményeiket, miközben egymást is kijátszották. A saját hasznukat nézték, miközben külön-külön is meg akartak felelni Hitlernek. A népirtással és a fosztogatással pedig kultúrák teljes megsemmisítésére törekedtek. Nincs kétség: emberiség elleni bűntett volt.
– Könyve nemcsak a fosztogatókról szól, hanem arról a jogi és erkölcsi harcról is, amely manapság zajlik az „elveszett” műkincsekért.
– Az egész 2003-ban Svédországban, egy restitúciós üggyel kezdődött. Emil Nolde német expresszionista festő művét a valódi tulajdonos leszármazottai vissza akarták kérni a stockholmi Modern Múzeumtól. Felfigyelt az esetre a sajtó. Engem szintén érdekelt, már csak a svéd Művész magazin főszerkesztőjeként is. A múzeumnak mindenesetre hosszú huzakodás után, 2009-ben vissza kellett adnia a festményt az örökösöknek. De miközben nyomon követtem az elhúzódó egyezkedést, pereskedést, egyre érdekesebb dolgokra lettem figyelmes. Előkerültek tisztázatlan eredetű festmények a párizsi Louvre-ban, a New York-i MOMA-ban, valamint neves aukciós házaknál is, elsősorban a Christie’s-nél. Az intézmények állították: nem ismerik a művek történetét, tulajdonosi hátterét. Eközben pedig még mindig több száz leszármazott keresi a családi vagyontárgyakat. Az örökösök az igazság és az elrabolt kincsek után eredtek.
– Nyomozásba kezdtek?
– Bonyolultabb ez. A restitúciós folyamatoknak egyre több szereplője lett. A galériákon, múzeumokon, műgyűjtőkön kívül a zsíros haszon reményében bekapcsolódtak főként tengerentúli ügyvédek is.
– Ez miért lényeges?
– Az ügyvédek szinte keselyűként csapnak le ezekre a műtárgyakra: sokszor maguk keresik meg az örökösöket, és horribilis összegeket kérnek tőlük a műtárgyak visszaszerzéséért. Megesett több családdal is, hogy hiába kapták vissza az örökséget, a magas ügyvédi díjak miatt kénytelenek voltak eladni a műkincseket. A könyv írásakor sokukkal beszéltem. Olykor meglepett a reakciójuk. Számos örökös azt mondta: elég nekik az erkölcsi kárpótlás, a festmények kerüljenek inkább múzeumba, ott a helyük.
– Ön azt is feltárta, hogy állami tulajdonú múzeumokban is vannak az elrabolt műkincsekből.
– Az ötvenes–hatvanas években bizonyos múzeumok vezetőiről feltételezték: valamiképpen részt vettek a műkincsek legalizálásában. Ám mostanra már megjelent egy egészen más szemléletű, új kutatónemzedék. Meggyőződésem: ha ezek az intézmények több támogatást kapnának, lényegesen egyszerűbb lenne a restitúciós folyamat. Tény az is: a majdnem hatezer német múzeumból eddig alig több mint kétszáz vizsgálta meg a náluk lévő műtárgyak eredetét.
– Kötetében Kelet-Európával, Magyarországgal is foglalkozik.
– Kelet-Európában mindent raboltak – leginkább zsidó műgyűjtőktől. Ráadásul Sztálin is felállított egy Hitleréhez hasonló alakulatot; nekik szintén a zsákmányszerzés volt a feladatuk, így számos műkincs szovjet kézre került. Aztán restitúciós megállapodások révén Magyarország is sok mindent visszakapott. Maga az állam. A hetvenes években nem az örökösöket keresték meg, hanem azt az országot, ahonnan a műtárgyakat elhurcolták, aztán rábízták az országra, annak aktuális kormányára, hogy juttassa vissza azokat jogos tulajdonosaikhoz. De a legtöbb esetben az állam fittyet hányt a megállapodásra, a sajátjának tekintette az így visszaadott javakat. Ezért nem is értesítették az örökösöket. Pedig tudták már akkor is, kiket illetnének bizonyos tárgyak. Ehelyett elhelyezték azokat múzeumokban. Számos kérdés máig tisztázatlan, ilyen a Herzog-, az Andrássy-, a Vida- és a Sigray-gyűjtemény ügye is.
– A Fosztogatók bestseller lett. Tervezi a folytatását?
– Igen. Éppen a Fosztogatók írása kapcsán fedeztem föl európai könyvtárak, könyvgyűjtemények hasonló kirablását. Lassan befejezem az erről szóló könyvemet.
