A mindenség elmélete
Főhősünk, a hendikepes kozmológus (egyszerűbben): a világhírű Stephen Hawking azt reméli, hogy létezik egyetlen nagy modell, világegyenlet, amely képes teljes körű magyarázatot adni az univerzumra. A film elején érdeklődésünkkel még csak egy univerzitás falait ostromolhatjuk, igaz, ez az egyetem a világhíres cambridge-i. (Ó, azok a gyönyörű Cam-parti éjszakák és nappalok!) Itt éli diákéletét egy asztrofizikus zsenipalánta, aki arra keresi a választ: van-e az időnek eleje, iránya.
Ahogy ilyenkor, az Oscar adventje során szokás, hősünk csakhamar talál egy magához való bölcsészlányt, akit az Ibériai-félsziget középkori költészete érdekel leginkább (bah!), és sorsuk ezzel össze is köttetik.
Igen ám, csak hogy dr. Hawking egy ritka betegség áldozata lesz, mozgás-, majd beszédképtelen, nem jósoltak neki két évnél többet az orvosai – fél évszázaddal ezelőtt. A tudós szinte eszményi filmhős: több is, kevesebb is, mint mások. Tudománya elvont, racionalizmusa is titokzatos, tudásvágya makacs, különleges. Aki persze most egy ismeretterjesztő filmet vár az univerzum keletkezéstörténetéről és a hozzá kapcsolódó vitákról (az elmélet mindenségéről), az csalódik. Szó sincs itt Wightman axiómáiról vagy a Bell-egyenlőtlenségekről, a Pauli-elvről vagy Schrödinger macskájáról. Meg kell elégednünk a látványos emberi drámával, az életrajzfilmek szokásos megoldásaival (+ zsebkendő).
Aki azt hiszi, hogy a fentiek summázataképpen lebeszélem a t. Olvasót a jegyvásárlásról, téved. Sok szép és diszkrét alakítás, jelentős kultúrkör, a disztingvált Anglia jelenik meg a filmben, olykor kissé „amerikaiul”. (Öt Oscarra javasolva...) A történet végén pedig magunk is láthatjuk: mégiscsak visszafordítható az időnek a járása. Legalább egy visszapillantó montázs erejéig.
(Rendezte: James Marsh. Főszerepben Eddie Redmayne – a legjobb drámai férfiszínészként Gloden Globe-bal jutalmazva.)
Bölcs István
