A menekültek tükröt tartanak elénk

Úgy gondolom, hogy ezek az emberek pontosan ugyan úgy váltak a politikusok áldozataivá, mint mi itt, ebben gyönyörű országban.

Ez a helyzet tükröt tart nekünk. Lehet ezért gyűlölik oly sokan. A többség nem szeret tükörbe nézni, amikor rá kell jönnie, hogy amit lát, alapjaiban rengeti meg a magáról alkotott képet.

Miben hasonlítanak a menekültek hozzánk?

Hogy ők is áldozatok. Egy hatalmas politikai-üzleti összefonódás áldozatai. Abban is egy a sorsunk, hogy a menekültek sem tudják magukról, vagy nem akarják elhinni, hogy áldozatok.

Hisznek még az ígéreteknek. Bíznak abban, hogy ha egy Merkel, Orbán, Gyurcsány vagy Juncker mond, tesz valamit, az értük van.
Elhiszik még, hogy a bal, jobb, vagy mégjobb vágányról induló vonat elviszi őket az ígéret földjére.

Pont ugyanúgy hőzöngenek, mint mi itt ebben a kicsi országban – amikor kiderül, hogy a vonat nem oda megy, ahova a jegy szólt.
Aztán pont ugyanúgy lecsendesülnek. Ismét hisznek, ismét remélnek, ismét várnak...

Láttam, amikor vizet, élelmet kaptak.

Vannak köztük többen, akik tovább osztják azt a keveset is, ami nekik jutott. Még többet láttam, kik egymást ölték az almáért, banánért, gyerekjátékokért. Csak úgy gurultak a földön a széttépett babák fejei... Ezekkel sem játszik mér senki.
Voltak, akik a szerzeményekből nagyobb mennyiséget rejtettek a takarók alá, mint amit reálisan maguk el tudtak volna fogyasztani, mielőtt megromlott volna.

Láttam menekülő segítőket... – amikor már az is rosszá vált, az is ellenség volt, aki áldozatot hozott értük.

Hallottam rémtörténeteket, és láttam ezek cáfolatát is. Pont ugyan úgy tudják felnagyítani a problémájukat, mint ahogyan láttam sokszor az előtt is, mielőtt az első menekült átlépte volna az országhatárt.

A beszélgetések közben sokszor derült ki, hogy az eddigi útjuk nem is volt olyan szörnyű, mint ahogyan a híradásokban megszólaltatottak mesélték.

Mindenkor jó alkalom nyílt arra, hogy a helyzetükért másokat hibáztassanak. Leginkább a rendőröket, Magyarországot, a magyar embereket, a vasúttársaságot, mert nálunk már két napot is el kellett tölteniük.

Pontosan ugyan úgy hálásak, közvetlenek tudnak lenni, mint a magyar emberek, amikor érdeklődik valaki a problémájuk iránt.
És pontosan ugyan úgy – ahogyan itthon oly sokszor megtapasztaltam – agresszívvé válnak, amikor rákérdezek, hogy miért nem cselekednek.

Még szerdán, 2-án felmerült az egyik beszélgetés során – hogy ha itt oly mostohák a körülmények, oly szemetek vagyunk, hogy nem visszük őket vonattal nyugatra – miért nem indulnak el gyalog. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy velem szemben felemelték a hangjukat... Ekkor otthon éreztem magam az aluljáró bűzében, a sok idegen nyelven beszélő ember között.
Pontosan ugyanezeket a gesztusokat, éltem át már korábban számtalanszor, amikor a sok károsultnak, panaszkodónak feltettem a kérdést. – Ha ennyire ki vagy semmizve, akkor miért nem cselekszel?

Már szerdán megfigyeltem, később beszéltem is egy fiatalokból álló csoporttal, 2-5 fő – akik már akkor arra buzdították társaikat, hogy induljanak el gyalog. Órákon keresztül járták arab feliratú táblákkal a Keleti környékét, és hangosan buzdították a többieket, hogy mozduljanak. – kb. annyi toborzó ereje volt, mint a tüntetéseinknek.

Mára, péntekre egyre hangosabbak azok, akik elindulnának gyalog is. Néhányan elszántak a cselekvésre. Aztán jöttek az aggodalmaskodók, a megalkuvók, a hiszékenyek. – Beszéljünk még róla kicsit – mondják sokan. Mások inkább a német követségre mennének. Egyesek vonatra várnának. Mások kifogásokat keresnek. Jó megosztották az t a maroknyi elszánt embert, és az őket követni szándékozókat.

A tükör akkor lesz tiszta, pontos, ha végül nem indulnak gyalog, vagy csak kevesen mozdulnak.

A cikk zárásakor még mindig úgy szólnak a hírek, csak kevesen elszántak a gyalog útra... Ismét halasztják az indulást...

Ha mégis úgy döntenek, hogy sokan elindulnak békésen, fegyelmezetten megvalósítani a céljaikat, akkor nem csak tükröt tartanak elénk, hanem példát is mutatnak.

Póka László