A kultúrát ilyen módon leváltani nem lehet – Krusovszky Dénes a harc káráról és határairól

– Öt évvel ezelőtt azt írta az akkor huszonöt éves rendszerváltással kapcsolatban: „Senki sem tudta, hogy mit is kéne csinálni. És ez már nem az a kérdés volt, hogy mit lehetne, hanem hogy mit kéne, ám úgy látszik, erre nehezebb értelmes választ adni.” Azóta szűkült a „lehet” terrénuma, miközben nem vagyunk előbbre a „kéne” ügyében.

– Mivel ez egy 2010 utáni szöveg volt, ugyanazok a körülmények látszottak már, amik ma jellemzők, hiszen a legfontosabb változások addigra már nagyrészt lezajlottak. Az alaphangulat tehát nem sokat változott azóta, legfeljebb a keserűség nőtt, amire a 2018-as választás is rátett egy nagy lapáttal.

Fotó: Bazánth Ivola

– Érdekesebb akkor, hogy az 1989-es tanácstalanság miként függ össze a mai állapotunkkal.

– A rendszerváltás körül érezni lehetett valamiféle euforikus várakozást, aztán egy erős ellenhullám következett, nemcsak például a társadalmat sújtó munkanélküliség miatt, hanem amiatt is, hogy bár megszűnt a cenzúra, gyakorlatilag senki sem tudta kezelni a közbeszédben megjelenő eltérő véleményeket. Ebben sincs nagy fejlődés azóta, ami rámutat arra, hogy a problémáink most sem oldódnának meg egy csapásra egy kormányváltástól. Ma ugyanúgy nem tudnánk mit kezdeni sok mindennel, mint 1989 után. A problémáink gyökerei valójában sokkal mélyebbre mennek. Attól tartok, a lényegi nehézségekkel akkor is ugyanúgy meg kellene küzdenünk, ha a Fidesz hirtelen megbukna. Persze most úgy látszik, az ő bukásuk szükséges ahhoz, hogy egyáltalán a valódi kérdésekkel lehessen foglalkozni, de még mindig nincsen válasz arra, hogy akkor mihez kezdenénk.

– A regényében a helyi hatalomra törő, a külföldön egzisztenciát építő és a magánéletbe visszahúzódó fiatalok választásaiban közös, hogy a rossznak tartott struktúrát adottnak veszik. Ki lehet az a cselekvő, aki változást állít elő?

– Történelmi probléma, hogy Magyarországon nincs erős polgárság, nem is volt, nincs civil tőke, ezért könnyű mindent centralizálni, az államhoz becsatornázni. Ezt mindenképpen meg kellene haladni társadalmilag, ám most mintha az lenne a vágyálom, hogy egy kormányváltás egy csapásra mindent megoldana. Holott nemcsak ennek a nyolc évnek – és ki tudja, meddig tart még – a problémáit kellene kezelni, hanem ott van mindaz, ami azelőtt történt vagy épp hogy nem történt. Vehetjük például az oktatást, arra lenne szükség, hogy egy független, reflektív, nemzetközi szinten is eligazodni képes értelmiség kerüljön ki az egyetemekről. Ezzel korábban is sok gond volt, egyik kormány sem találta meg a megfelelő kereteket hozzá, ez a mostani rezsim meg az egészet sutba vágja valamiféle délibábos vulgárkapitalista piacorientáltság örve alatt. Ebben sok perspektíva nincs.

– Gyakran megszólal az irodalmi életet érő politikai támadások kapcsán, de ez mennyire számít általános magatartásnak?

– Nem érzem magamat egyedül, van egy közeg, amely például nagyon egységes az Orbán János Dénes-féle Kárpát-medencei Nonprofit Tehetséggondozó Kft. (KMTG) működésével szemben. Ennek az állami íróképzőnek inkább politikai hátországa van, mint irodalmi. Hosszabb távon persze nőhet a KMTG legitimációja is, hiszen az idő az ilyen politikai konstrukciókkal szembeni szakmai ellenállást mindig erodálja lassan, de most még nem ez a helyzet. Van egy fiatal, kritikus irodalmár közeg, amelynek egyes tagjai aktívan fellépnek ilyen ügyekben. A fiatal irodalmárok szervezeteinek a kiállását ugyanakkor nem éreztem elég erősnek, és most sem érzem annak, legyen szó a József Attila Körről vagy a Fiatal Írók Szövetségéről. De hát nyilván ők is egy nehezített pályán mozognak.

– Pedig ezek a szervezetek nevesítve támadás alatt álltak.

– Igen, és ehhez képest nem érzékelem, hogy ezzel bármit kezdenének, pedig ebből pozitívan is ki tudnának jönni. Az ilyen hatalmi támadásokat termékenyen is ki lehetne használni közösségépítésre. De talán még mindig azt gondolják, van veszítenivalójuk, ezért megpróbálnak taktikázni. Ám az csapda, ha abban gondolkodnak, hogy most már csak talán tizedannyi támogatást kapnak ugyan, mint pár évvel ezelőtt, mégis arra rendezkednek be, hogy ezt a tizedannyit konfliktuskerüléssel megvédik. Az állami forrásokért vállalt kompromisszumok helyett abból építkezhetnének, amijük van, és ez leginkább maga a tagság.

– Ez nem maga a strukturális probléma, amire korábban utalt? Nem éppen az lenne a lényeg, hogy az érintettek, legyen szó írókról vagy bárki másról, közösségként gondoljanak magukra?

– Abból, ha nem a közösségépítés, hanem a további kompromisszumok felé mennek, újabb keserűség következik, és a tagság egy része kiábrándul. A kettéválás más, úgynevezett ellenzéki irodalmi szervezeteken belül is mutatkozik. Van ugyanis, aki azt mondja, engedjük el a ragaszkodást az állami pénzekhez, ehelyett inkább valóban össze kellene hozni az írókat, alulról szerveződve, szegényen, a hagyományos szervezeti kereteken túllépve, miközben mások továbbra is inkább kompromisszumos működésben próbálnak gondolkodni. Folyton arról beszélünk, milyen kevés az állami támogatás a fiatal irodalmi szervezeteknél, de az igazi gond nem is a pénz, hanem az, hogy krízishelyzetben sem aktivizálódnak a közösségek.

– Megint az államnál – és ezzel a politikára való ráhagyatkozásnál – lyukadunk ki annak felmérése helyett, hogyan lehetne ezt a speciális szellemi tőkét kamatoztatni.

– Az a gond, hogy a szellemi élet kontextusa is nagyon megváltozott, és eleve már ezt nehezen követik, akik még egy korábbi helyzetben szocializálódtak. Ma hiába áll ki a véleményével egy-egy tekintélyes író vagy költő valamilyen közéleti ügyben, ezzel alig valakit érint meg a korábbi módon. A vitathatatlan szellemi tekintély pozíciója kicsúszott az irodalmárok és igazából mindenki lába alól. Van ez a régi és amúgy elég nyomasztó bon mot Illyés Gyulától, hogy Magyarországon a vízügyi kérdéseket is a költőknek kell elintézniük. Nahát ez ma már nem áll, sőt, inkább fordítva van, költészeti ügyekben is sokszor vízügyesek akarnak iránymutatók lenni. Nézzük csak meg, mi történik épp a tudományos akadémiával. A régi tekintélyi helyzetet visszasírni nagy önáltatás ma már.

– Amiről most beszélünk, az a hagyományos értelmiségi szerep megkérdőjeleződéséről szól, de mi következik utána?

– A fiatal íróknál a megoldás talán könnyebb lenne, mivel mozgékony, aktív emberekről van szó, akik egy hálózatos működésbe tudnának szerveződni a klasszikus szervezeti felállás helyett. Nem elég már laza könyvbemutatókra összejönni alkalmanként, mint tíz éve. Természetesen a klasszikus irodalmi programok ma is fontosak, de szervezeti szinten, azt hiszem, már nem ezeken vannak a tétek.

– Jól értem, hogy közéleti értelemben aktívabb, mozgalmibb írói szerepvállalást, nagyobb társadalmi felelősségvállalást képzelne el?

– A mozgalmi nem jó jelző erre, én egyelőre azzal is elégedett lennék, ha az önámítást felváltaná egy erősebb igény a valóság megértésére, illetve a tájékozódás és kapcsolatépítés. Azt is hiányoltam egy kicsit, hogy a fiatal írók együttműködjenek más civil szervezetekkel fontos társadalmi ügyekben. Nem kell az irodalomnak kizárólag erről szólnia, de ha adódik vagy létrehozható ilyen helyzet, akkor kihagyott lehetőség nem élni vele. Az irodalom társadalmi jelentősége ma már nem abban áll, hogy egy híres író azt mondja, ez vagy az rossz dolog, hanem abban, hogy szóba tudunk állni a többi civil szervezettel. Vannak szerzők, akik nagyon sokat tesznek ezen a téren, Erdős Virág, Röhrig Géza, mások is. De ez egyéni elhatározás alapján zajlik, míg a szervezetek, amelyek ennek a katalizátorai lehetnének, sokszor túlóvatoskodják ezt.

– Miközben egyik oldalról a politizálás lehetőségének méricskélése folyik, a hatalom ágensei tudatos politikai stratégia mentén foglalják el az irányító és pénzosztó pozíciókat.

De még mennyire. Mi még mindig arról beszélünk, hogy szabad-e egy fiatal írónak politizálnia, miközben a másik oldalon mindenféle gátlás nélkül használnak politikai stratégiákat az irodalmi körök kiépítésében. Szépen látszik ez például a határon túl; akik a hatalomhoz kötődnek, úgy állítják be, mintha az ottani közösség érdekében cselekednének, forrásokat juttatnának a Kárpát-medencei kultúrának, de valójában csak uralni akarják, és ezzel le is dózerolják a helyi kezdeményezéseket. Nemrég Szlovákiában a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnökét megkereste Orbán János Dénes, hogy létrehoznának ott is egy Előretolt Helyőrség-mellékletet, amelynek kiadója és terjesztője a Mészáros Lőrinc-féle Mediaworks. A lap magyarországi kiadásában le is hozták, hogy hamarosan egy meghatározott szerzői körrel megjelenik a szlovákiai verzió, ami ellen az ottani magyar írótársaság tagságának jelentős része tiltakozott, és a kilépést helyezte kilátásba. Bejött tehát a képbe a magyarországi politika, és ennek következményeként a szlovákiai magyar írók a maguk közösségében a szakítás szélére kerültek. De nem jobb a helyzet a Délvidéken sem, és ha a határokon belül maradunk, akkor vidéken is hasonló szituációkat látunk. A centralizálás sosem a lokális közösségek érdeke, de mintha erről sem beszélnénk eleget.

– Azon kívül, hogy fokozatosan létrejön egy új kulturális klientúra, amely ebből remekül megél, lehetséges az irodalmi ízlés tényleges befolyásolása hatalmi eszközökkel?

– A kultúrát ilyen módon leváltani nem lehet, bár mindig kérdés, hogy hosszú távon milyen torzulások történhetnek, a kultúracsere réme azért mégsem valószerű.

– A klientúraépítés új szakaszát jelezheti a Petőfi Irodalmi Múzeum élén bekövetkezett változás.

– Elgondolkodtató, hogy általános meglepetésre Demeter Szilárd lett az ideiglenes igazgató, akit írói körökben alig ismernek, ezért kiszámíthatatlan, mi várható tőle. Nehéz lesz megtenni, hogy egy nemzeti intézmény élére állított káderrel ne álljanak szóba azok, akiknek, bár súlyos fenntartásaik vannak a személyével kapcsolatban, de magával az intézménnyel a munkájuk során érintkezniük kell.

Fotó: Bazánth Ivola

– Ez a fajta intézményi megkerülhetetlenség egyike a beépítési, inkorporálási technikáknak, amelyeknek célja, hogy a rendszerrel annak ellenzői is kénytelenek legyenek valamiként együttműködni. Ez állandó morális problémát okoz.

– Nyilván tudatos stratégia ez a hatalom részéről. Hasonló eset a Magyar Művészeti Akadémia új ösztöndíjprogramja is. Soha korábban nem volt három évre szóló, havi kétszázezer forintos alkotói támogatás. A Móricz-ösztöndíj egy évre szól, a Nemzeti Kulturális Alap-ösztöndíjak már annyira sem. Erre az új lehetőségre nehéz nemet mondani, nem élni vele, hiszen a pénzre mindenkinek szüksége van, miközben a honoráriumok egyre csökkennek, a lapok számáról, ahová írni lehetne, nem is beszélve. Itt tehát „csak” a békát kell lenyelni, hogy az MMA ösztöndíjasává válsz, és ezt a publikációidnál fel kell tüntetni. A hatalmi cél nyilvánvalóan az, hogy szépen-lassan minél több szerzőt bezupáltassanak, hiszen aki egyszer valamilyen kegyet elfogadott, az már nem fog ugyanolyan vehemensen pattogni később. Anakronisztikus, feudális logika, kétségtelen, de nem biztos, hogy hosszú távon nem tud majd ebből valóban profitálni a rendszer. Az irodalommal mindenesetre szerintem akkor lesz igazi baj – nem tudom, idáig tényleg eljutunk-e –, ha majd a könyvkiadásba, könyvterjesztésbe próbálnak belenyúlni. L. Simon László már pedzegeti ezt, Orbán János Dénesnek pedig vannak olyan őrült ötletei, hogy a „szennyirodalom” áfáját 27 százalékra kellene emelni.

– Lenne egy bizottság, amely eldönti, melyik a rossz és a jó irodalom áfabesorolás szempontjából?

– Másképp nemigen lehet. De ameddig a könyvkiadás tartja magát, addig az irodalom védekezni tud a kultúrkampffal szemben.

– A tankönyvkiadásban korábban már véghezvitték a központosítást.

– Persze, ez a veszély itt is jelen van, látszik, hogy ezen valóban gondolkodnak. Nyilván irritáló lehet számukra a független könyvpiac, amin nem képesek egyenlő versenyfeltételek mellett jól teljesíteni. Egyszerűbb lerombolni az egészet.

– Miközben sokat beszélünk a politikáról, a kultúrkampfról, az író fő eszköze mégiscsak a műve, amit létrehoz, amiről és ahogyan az szól. Végül is az a kérdés, ennek az autonómiája megőrizhető-e, illetve továbbra is eljuthat-e az olvasókhoz.

– Az, hogy az ilyen machinációkról kell sokat beszélni, elveszi a teret attól is, hogy más szinten beszéljünk a politikáról. Ez is az oka annak, hogy nem születnek cizelláltabb koncepciók, amelyek mélyebb magyarázatokat és megoldásokat kínálnak mindarra, amivel küzdünk. Miközben arról beszélünk, kelljen-e Jókait olvasniuk a diákoknak, és hogy a tananyag a nemzeti kultúra fenntartásának eszköze legyen, vagy az egyéni kompetenciák fejlesztéséről szóljon, a realitás az, hogy sokan úgy kerülnek ki az iskolából, hogy konkrétan nem tudnak egy leírt szöveget értelmezni. Egy felelősségteljes oktatáspolitikának az alapokig kellene visszamennie, és nekünk ezekről a kérdésekről is kellene gondolkodnunk.

– Valamennyire bízom az emberi szabadságban – mondta egy interjúban. Mennyire tud most ebben bízni?

– Ha nem hinnék benne, akkor azt sem gondolnám, hogy ezeket a gondolatokat bárki meghallgatja. Én a költészettel indultam, ami eleve „vesztes” pozíció, hiszen a verseket általában nem tömegek olvassák. Az úgynevezett magaskultúra szerepéről és lehetőségeiről nemigen voltak illúzióim. De azt is látom, hogy azért mindig vannak olvasók, akik nagyon elkötelezettek, állandóan van visszajelzés a művekről. Ezek a csatornák tehát ma is léteznek. Ha egy-egy szerzőtől kevesebb példányt adnak is el, mint korábban, annak jórészt az az oka, hogy többfelé oszlanak el az olvasók. Hamis nosztalgia, hogy régen bezzeg a példányszámok milyen hatalmasak voltak, hiszen kevesebb művet adtak ki, és kevesebb kiadó létezett. Ma azt látjuk, hogy az összpéldányszám növekszik, míg az egyéni példányszámok általában csökkennek, csakhogy ez közgazdasági kérdés, és nem esztétikai. Az irodalom működik, még ha megváltozott is a működés formája. Lehet, hogy ma már nem teljesen egyértelmű, mi számít a műveltség részének, mi az, amit feltétlenül el kell olvasni. Ez részben talán korábban is látszat volt, vagy csak egy szűk réteg számára volt valóban fontos. Viszont ha több a közlési csatorna, akkor leuralni is nehezebb a kultúrát. A közönség pedig létezik, csak meg kell találni, de én úgy látom, hogy ez sem lehetetlen, szépírók és szépirodalmi rendezvények is tudnak telt házakat produkálni, ha jól vannak megszervezve. Aki ezt látja, nem mondhatja általánosítva, hogy elbutuló társadalomban élünk, és azt sem, hogy az irodalomra senki nem kíváncsi. Ezek olyan rossz közhelyek, amelyektől jó lenne megszabadulni, és akkor általában is felszabadultabban lehetne a kultúrát megélni.