A közönség az érték

A színházi közönség óriási kulturális kincs, és úgy is kellene kezelnünk.

Magyarországon a rendszerváltás óta folyamatosan 4,5 millió színházi látogatás volt évente (plusz-mínusz százezer, tavaly például 4,6 millió), ennyi jegyet adtak el. Természetesen sokan sokszor, sokan pedig egyszer sem jutottak el színházba, de ez a szám így is jelzi az ország kulturális színvonalát. Amikor a színházakat 1948-ban államosították, 2,5 millió néző elérését tűzték ki célul. 1955-ben, a televízió megjelenése előtti utolsó békeévben 5,5 millió néző volt, ez a szám ’56 után némileg visszaesett, majd a nyolcvanas évek végén stabilizálódott a mai szinten. Akkoriban a közönségszervezésnek könnyebb volt a dolga, léteztek még nagyüzemek, és a kiskatonákkal gyakran meg lehetett tölteni a színházat. Történhetett azonban 1990 óta bármi, a száz lakosra számított színházi nézőszám 0,45 százalék maradt.

Az előző nézőnemzedékek helyére sikerült újakat nevelni. A gazdasági válságok nem hatottak a színházlátogatásra, azonban tény, hogy az elmúlt néhány évben a magyar színházak csúcsra jártak, a színészek megterhelése nőtt, növelték az előadásszámot, és ismét gyakrabban tájolnak. Ha színházakat zárnak be, amint ez idén megkezdődött, ha társulatokat zavarnak szét, és játszóhelyeket szüntetnek meg, visszaesés következik.

A 0,45-ös mutatóval a visegrádi országok között a második helyen vagyunk. Kitűnő helyezés, nem győzöm hangoztatni. Az elsők a csehek, ők is tízmillióan vannak, mint mi, a rendszerváltás óta folyamatosan ötmillió nézőt produkáltak, ami az elmúlt néhány évben 5,6 millióra nőtt. A csehek valamivel civilizáltabbak és kulturáltabbak nálunk, előnyüket megőrizték. A harmadik helyet a szlovákok foglalják el 0,35 százalékkal, szintén jó eredmény. Az utolsó helyen a minden műfajban erős kultúrnépnek számító lengyelek vannak, náluk száz lakosból tizenhét vesz színházjegyet, a mutatójuk 0,17, fele a szlováknak. A lengyel adat a legmeglepőbb, és arra vall, hogy a „két lengyelség” elmélet, amely szakadékot lát a társadalom nyugatos, polgáriasult 20 százaléka és a paraszti kötődésű, elsősorban vidéki rétegek között, ma sem nélkülöz bizonyos alapot.

Mind a négy országban toronymagasan a musical comedy műfaja vezet, és amelyik nemzetközi siker, nézettségét tekintve az egyik országban éppen az első helyen áll, az már volt vagy lesz első a többiben. A zenés színház a színháztörténet során a görögök óta mindvégig felülmúlta a prózai színház népszerűségét, a komédia pedig a tragédiáét. Úgy gondolom, ez alapjában egészséges jelenség, a lehetőleg felhőtlen, jó szórakozásért csábulnak be a nézők a színházba, és nem tanulni vagy kioktatásban részesülni vágynak. A nézőszámban az összes színházi előadás benne van, a legkevesebb néző mindenütt az alternatív színházi produkciókat látogatja, a nézők konzervativizmusa a négy országban hasonló. A játszási helyek száma mindenütt a százas nagyságrendben van, országonként kétszáz körüli az átlag.

Ami a magyar szokásokra igaz, az a többi visegrádi országra is áll: a színházak nem veszítettek nézőt az elmúlt 22 év alatt, noha a lengyeleknél igen népszerű filmművészet létezik, egy-egy jelentős lengyel filmet sok millióan néznek meg, nálunk pedig a filmipar éppen szünetel. A színházi nézőszámra az sem hat, hogy a magyar színházi közvetítés műfaja és a tévéjátékipar megszűnt, míg a többieknél virágzik.

Nem a statisztikával szoktak foglalkozni, hanem a színházi struktúrát akarják így-úgy átalakítani az akarnok reformerek. Azt hirdetik, hogy a magánszínházak eltartják magukat, miközben azokat ugyanúgy az adófizetők pénzéből fizetik – a pályázatok vagy titokban hozott határozatok révén –, mint a többit. A színházakból az utóbbi években egyre több pénzt vonnak ki, az egyes színházak teljesítményét a színház úgynevezett bérleti díjának beszedése és messzemenően önkényes visszaosztása révén eltüntetik, a szintén önkényesen ilyen-olyan kategóriákba sorolás hátrányairól és a direktorok kinevezésének módjáról nem is szólva.

A nézőkről, a kultúra elsőrendű letéteményeseiről, a szokásaikról, vágyaikról, a színházhoz való hűségükről nem esik szó, holott a társadalmi önismeret és önemlékezet, a magyar kulturális hagyomány legfontosabb elemét képezik, mert a drámák és az előadások a színházba járók érdeklődését, önmagáról alkotott képét és legtitkosabb vágyait öntik formába.
Az elmúlt huszonkét év kulturális vívmányainak első helyén a lankadatlanul színházat látogató közönség áll. Nem ártana, ha megbecsülnénk, és a színházból való kiszorítása megállna.