A hét asszonya

Amikor három éve Kossuth-díjat kapott, a felét édesapjának ajánlotta. Nincs interjú, amelyben ne említené őt. Milyen a viszonyuk?

Élő. Fizikailag ugyan már huszonkét éves koromban eltávolodtam a szülői háztól, amikor lementem Kaposvárra segédszínésznek. Havonta egyszer-kétszer találkoztunk csak apámmal. Ezt tehát megszoktam. Aztán épp a halála előtt, 1992-ben szerződtem fel a Katonához Pestre. Így szerencsére az utolsó pillanatig vele tudtam lenni, és akkor nagyon közel kerültünk egymáshoz. Megbeszéltünk mindent, amit addig nem.

Például?

Személyes dolgokat, hiányokat. Nagyon elmélyült a kapcsolatunk. Aztán elment, és amit akkor éreztem, azt csak az értheti, aki vesztett már el anyát, apát. De az én apámat olykor látni, hallani a tévében, rádióban. Ebből a szempontból mi, színészgyerekek szerencsések vagyunk. Másfelől azért beszélek róla sokat, mert azt is megtapasztaltam: a színész neve gyorsan lekerül az öltözőajtóról, ha elmegy.

Milyen gyorsan?

Másnap. Amíg viszont én élek, addig apám velem lesz, emlékeztetek rá másokat is. Persze tudom: minden élet csak egy pillanat, az lesz az enyém is. Ahogy a művészet sem sokkal több annál.

Melankólia?

Dehogy! Nem az a színész vagyok, aki szomorkodik, ha a fiatal kolléga nem tudja, ki volt Dajka Margit és Kiss Manyi. Egyszerű bunkóságnak gondolom. Mert azt meg lehet tanulni az egyetemen vagy másutt. Illetve: a fene tudja. Annyi minden kell ehhez. Ebben megengedő vagyok. Egy tehetséges ifjú kollégám egyszer – őszinte bánattal – úgy reagált Sinkovits Imre elvesztésére: „Meghalt a Törp papa.” Sinkovits eljátszotta a színházirodalom legnagyobb szerepeit. Mindemellett adatott neki egy olyan feladat, amelyben az a generáció is megismerhette, amelyik csak most lesz harminc. Nem gyönyörű ez is?

Fene tudja. A nagy színi bölényekkel egy színházi iskola is elvész. Amelyet ifjabbak úgy szoktak lenézni, szapulni, hogy gyakran nem is ismerik. Csak avíttnak mondják.

Apám régi filmjei bizonyítják: fiatalos volt, modern. Gondolkodott a szerepeiben. Alföldi Róbert még főiskolás volt, amikor apámat hívták meg Karamazovnak egy vizsgaelőadásukba. Lenyűgözve beszéltek róla a fiatalok. Mert nem a múltban élt, értette a világ változásait. Miközben a tapasztalatait is át tudta adni.

Ön is ilyen?

A Krétakör sokat nyitott rajtam. Én ma már jobban szeretem a „dolgos”, figyelmes fiatalt, mint a tehetséges lustát.

Nyilatkozta: korábban mindig maga bújt bele a szerepbe, a Schilling Árpád vezette Krétakörben viszont megtanulta, hogy önmagában kell megkeresnie a szerepet. Mondta, igaz ez a Parti Nagy-darab hét karakterére is, amelyek közül amúgy a fürdőben dolgozó jegyszedőnő figuráját szereti legjobban. Miért pont azt?

Parti Nagy Lajos is pont ezt a kérdést tette fel nekem. A többi hat karaktert is szeretem, csak ez a figura annyira szürreális. Elmeséli, hogy Magyarországra látogató struccokkal találkozott. Ennek kapcsán szóba jön a másság, a rasszizmus, hogy kit kéne levágni, nem levágni, kirekeszteni, buszra tenni. Közben figyelem a közönséget. Energiát ad, amikor nagyon értik, és nevetnek. Talán olyankor visszagondolnak a saját élményeikre, és tanulnak a dologból.

És ha éppen nem nevetnek?

Akkor természetesen magamban keresem a hibát. Arra gondolok: lehet, hogy gyors vagyok, lassabban kellene beszélnem, hogy megértsék.

Vagy éppen többségben vannak a rasszisták a zsöllyesorban.

Bízom benne, hogy nincs olyan.

De azért tudja, mi a pálya?

Tudom, persze. Parti Nagy Lajos neve meg az enyém – szűrő. Akárki nem ül be „ránk”. Bár a Krétakör egyik előadásán volt olyan, hogy megdobáltak szardíniával Zsámbékon. Ötvenes háziasszonyok. Tudtuk persze: szélsőséges szervezés.

Elfutottak előlük?

Még kedvesebben, higgadtabban játszottunk. Nem szabad feladni. Bízom a tehetségben, tisztaságban. Ha csak egy embert elgondolkodtatunk, az már jó. Ez a dolgunk: adni, és nyitni a szellemet, lelket.

Schilling szélnek eresztette végül a csapatát. Ön előbb megengedő volt vele ezért. Aztán nyilatkozta: egyre jobban haragszik rá.

Úgy is mondhatnám: nagyvonalúan haragszom rá. Borzalmas, hogy vége van. Nagy bűn. De ez egyfelől mégiscsak az ő története. Nagyon nagy művész, meghatározta a Krétakör ízlését, stílusát. Erősen hiheti, hogy ő a Krétakör. Ezzel együtt amikor kapott egy nagy európai színházi díjat, ő maga név szerint megköszönte mindenki munkáját. De ha már nem kellünk neki, nincs mit tenni.

Szerelemhez hasonlította a Krétakörhöz való kapcsolatát. Schilling miatt hagyott fel a kőszínházi léttel.

Jött, rendezett, megszöktetett. Csodálatos volt. Akkor voltam negyvennyolc. Gondoltam, a Katona József Színházból megyek majd nyugdíjba. Aztán rám sütött a nap. Sok kollégám irigykedett, de nem tudom, mennyien merték volna feladni maguk is a biztonságot.

Mondta egyszer: „Sosem voltam szép nő, de mindig tudtam, hogyan kell utat találni egy vágyott férfihoz.” A Krétakör esetében tüzelte a csábítót?

Nekünk akkor találkoznunk kellett. De mára egyre távolodunk egymástól.

Ön merre tart? Marad szabadúszó?

A Krétakör feloszlásáig én mindig társulatnál voltam. Hittem és hiszek a csapatmunkában. Most másfajta csapatot jelent számomra a KÉK Színészügynökség meg Orlai Tibor producer. Tárgyalni, civódni, szerződést kötni – én nem bírnék.

Színházaktól nem keresik?

Eddig csak Tasnádi István hívott a Phaedrára, Bodó Viktor csapata a Bérháztörténetre, és Lukáts Andor a Tiszta viccre. A hét asszonya az ügynökségem közreműködésével került be a Nemzetibe. Örülnék, ha sokfelé hívnának, de nem ez történik.

Hiányzik a társulati biztonság?

Ez a díj is azt bizonyítja: szerződés nélkül is lehet olyat mutatni, amire figyelnek. Nem panaszkodom, ez a helyzet jót tesz velem. Karbantart. Olyan munkákat csinálok, amelyekhez kedvem van.