A gyilkos médium

Asztaltáncoltatással, szellemidézéssel kezdődik. De a film jó szelleme egyáltalán nem bír megjelenni sem Fellini, sem John Ford, Bergman, Korda, Kusturica vagy bárki értékteremtő mintája szerint. Ugyanis rendkívül silány produkció ez.

Arról szól, hogy egy-két szkeptikus tudós le akarja leplezni (ami rendben volna) a paranormális jelenségek csalóit: léleklátókat, hasfalon át puszta kézzel operálókat, távirányított gondolatátvitellel házaló szélhámosokat, túlvilági médiumokat. A „mű” ehhez leginkább a következő eszközöket használja: ordítás teli torokból, sikoly, váratlanul felharsanó dörgés, hörgés, rövidzárlat és sötétség, csörömpölés, visszatérő szuszogás (ami a helyzet veszélyes voltát illusztrálná), sokkoló rémlátomás. (Ez utóbbit átéljük a nézőtéren is.)

A gyatra kommersz filmek együgyű, olcsó, hatásvadász, primitív, elrettentő elemeinek valóságos enciklopédiájával szembesülhetünk.

Lett volna pedig a témában lehetőség: a paranormális kutatásokkal foglalkozó tudományos intézet (mint élő ellentmondás) bőven kínálta volna az irónia lehetőségét. Ám ehelyett az alkotók a brutalitást, a gyomorforgatást, az ijesztgetést, a mocsaras dramaturgia képtelenségeit, a logikátlanságot, a hörgést, az ízlés elleni ostoba merényleteket választották.

Nincs egyebet mondani róla: abnormálisan rossz film ez (és minden riasztó ricsaj, külsődleges feszültségkeltés dacára helyenként unalmas!). Benne még a színészek is csak ripiznek. (Beleértve sajnos a csalit: Robert De Nirót is, valamint a horrorivadék Cillian Murphyt.) Ennyi ordító hiba persze magától nem jön össze, kell hozzá „rendezői koncepció” is. Kerüljék!

(A magyar szinkron felzárkózott a produkcióhoz.)
(Spanyol–amerikai koprodukció, rendezte: Rodrigo Cortés.)

Bölcs István