A gépszobrász

Haraszty¨ Istvánt a fél világ Édeskének hívja. Nem mintha negédes természete volna. Barátaiért tűzbe menne, ám olyanokkal szóba sem áll, akiket nem szeret. Szimpátiája politikafüggő is. Édeske született demokrata: kirekesztőkkel, álmagyarkodókkal nincs kedve egy levegőt szívni.

Ennyi „önfejűséget” már megengedhet magának az ember hetvenhat évesen.

A mobilszobrásznak nincs túl jó névmemóriája, így aztán szinte mindenkit „aranyomnak”, „édesemnek” szólít. Egyik barátja élcelődve kezdte „édeskézni” őt. A becenév ráragadt.

Családi vagyon

A Kossuth-díjas művész eredetileg géplakatos: se diplomája, se érettségije. Páratlan alkotói kreativitását művei tanúsítják, nem oklevelek.

A lakatosmester amúgy nemesi sarj. Családnevében az ipszilon fölött két pont díszeleg. Bánatára azonban a klaviatúrán nem talál ilyen különleges írásjelet.

Felmenőinek egyike Haraszthy Ágoston volt, aki az 1800-as évek közepén Amerikában honosított magyar szőlőt. Ő tette világhírűvé a tokajit. De arról már nem szól a fáma, miért tértek vissza utódai az óhazába, s miként olvadt el a családi vagyon. Mindenesetre amikor Haraszty István 1934-ben Kispesten megszületett, a nemesi kiváltságból már csak a kétpontos ipszilon maradt. Meg a polgári szellem: a munka és az emberség tisztelete.

Édesapja ellenőr volt egy gabonaforgalmi központban. A második világháborúban zászlósként egy zsidó büntetőtáborba vezényelték. Mindent megtett a foglyokért, nem engedte, hogy bántalmazzák őket a katonák. Antifasiszta érdemeit sokan tanúsították a háború után. Rákosiék aztán a Ganz-Mávag párttitkárának nevezték ki. Csakhogy Haraszty apuka a kommunistákat is utálta: ötvenhatban az elsők között disszidált az országból. Családja itthon maradt.

Fia, István akkoriban ipari tanuló volt Kispesten. Ösztöndíjából ennivalóra is alig futotta, mégsem kesergett: barkácsolásmániája, technikaőrülete a legnehezebb történelmi korszakokon is átsegítette.

Már kiskora óta mániákusan gyűjtötte a műszaki alkatrészeket, szerszámokat. Kis bőröndjében mindenhová magával vitte ezermesterkészletét. Nyolcévesen készítette első találmányát, a hintőporszóró automatát. A szerkezet dugattyúk segítségével hatalmas fehér porfelhőt fújt. Semmi haszna nem volt, de mindenkit megnevettetett. Nem kis teljesítmény ez vérzivataros időkben.

Édeske – miután kitanulta a géplakatosszakmát – tizenkét évig oktatott az ipari iskolában. Később a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalathoz került, kocsmabelsőket tervezett. Igazgatója, Boross Péter – a majdani MDF-es miniszterelnök – kétszer is Kiváló Dolgozó kitüntetéssel honorálta szorgalmát.

Szocreál vekker

De plecsnikből nem lehetett megélni, családot eltartani. István korán nősült, két lánya született. A hatvanas években költöztek be hulladékanyagokból összetákolt szoba-konyhás kispesti házukba. A szocializmus létbiztonságából nekik csak ez a bodega jutott.

Édeskének keserű volt az „átkos”. Főleg művészi ambíciói miatt. Őt ugyanis a barkácsoláson kívül a szobrászat is izgatta. A Dési Huber Körbe járt agyagozni, gipszet önteni. Mestere, Labroncz Ferenc gyakran dorgálta: „Látszik, hogy lakatos vagy. A műveid is olyan gépszerűek.” Tanítványa eltűnődött azon: miért is ne lehetne egy gép is műalkotás? A szobor megmozdítható, ha fogaskerekeit villanymotor hajtja.

A mobilszobrász első nagyobb alkotása 1969-ben, a holdra szállás évében született. A fémkonstrukciót az Apolló űrhajó ihlette. Haraszty¨t a masináival aztán meghívták a Kassák Művelődési Házban rendezett avantgárd tárlatra is. A honi underground körök azonnal befogadták őt.

A kultúrpolitikát azonban irritálták az efféle felforgató művek. Tiltottnak minősítettek mindent, ami a szocreálon kívül volt. De minél jobban támadták Édeskét, ő annál lázítóbb gépezetekkel válaszolt.

Különös Madárkalitkája a szabadsághiány jelképévé vált. A speciálisan átalakított kalitkában automata etette-itatta, kiszolgálta a bezárt kismadarat. Műszerek figyelték, s regisztrálták minden mozdulatát. Ha hintázni kezdett, a kalitka ajtaja kitárult. Ám amint odaröppent a kijárathoz, a rácsok lecsapódtak előtte.

Központi irányítás című műve egy nagy falióra volt, amely visszafelé járt. A körülötte lévő „szövetséges” vekkereknek nem voltak mutatóik. Időtlenül üzenték: vészesen távolodunk az európai időszámítástól. Avantgárd körökben lelkesen fogadták Édeske KGST-t gúnyoló monstrumát is, amely hatalmas lendülettel termelte a semmit. Kijelzőin folyamatosan számolta, majd összeadta – a nullákat.

Nem csoda, hogy Édeskének bevonták az útlevelét, és III/III-as ügynökök vastag dossziékat írtak tele róla. Esélye sem volt, hogy tagja legyen a Képzőművészeti Alapnak. Sokáig önálló kiállítása sem lehetett. Ha egy-egy „rendszerellenes gépét” mégis sikerült becsempészni valamelyik kortárs rendezvényre, ott a rendőrség azonnal megjelent. Pedig a tiltott művészért titokban még maga Aczél György is rajongott: mindenhová elment, ahol Édeske masináit megcsodálhatta. A kultuszvezér nagyokat kacagott a diktatúra zörgő-börgő paródiáin. Igaz, pár nap múlva mégis betiltották a tárlatot.

Ívelő pályák

A nyolcvanas évek elején már szelídült a rendszer. Haraszty¨ az Iparművészeti Múzeumban kiállíthatta főművét, az Agyágyút. A közállapotainkat szemléltető „szociogépét” másfél évig építette. Száz különböző méretű fémgolyó gurult benne ide-oda. A nagyobb, reprezentatív acélgömbök magasra ívelő pályákon törtettek felfelé. Míg a kisebbek menthetetlenül zuhantak a mélybe. Néhány golyó folyton letért a kijelölt pályáról, de a többség engedelmesen gurult egymás után. Hangeffektek, villogó fények tették még lidércesebbé a „legvidámabb barakk” gépmodelljét.

Akkor már a demokratikus ellenzék tagja volt a művész. Kispesti házában rejtegette Demszky Gábor nyomdagépét, javítgatta a szabadelvűek stencilezőit. Édeske a rendszerváltás ezermesterévé vált.

Persze a mobilszobrász a demokrácia gépezetében is talált szerelnivalót. Az újraéledő antiszemitizmust, a népnemzeti melldöngetést Édeske a régi elvtársak uralmánál is rosszabbul viselte. Arra szerinte nincs bocsánat, ha a szellemi díszmagyarban parádézók kisajátítják a nemzetet. Édeske 1994-ben mozgó fakanalakból alkotta meg Népnemzeti nyalókatár című műszaki kórrajzát. A jobboldal sajtóinváziót indított ellene, radikális portálokon zsidóbérencnek, kommunista talpnyalónak titulálták.

Van, amin már nevetni sem érdemes.

A nemzetközi művészvilág akkor fedezte fel Harasztyt, amikor ’94-ben Bonnban, az „Európa, Európa” kulturális rendezvényen kiállították az Agyágyút. A lelketlen társadalmi viszonyokat bemutató gépet hosszan tapsolta a közönség. A masina ott működött utoljára.

Édeske mobilszobrainak nemcsak a politika, az idő is ellensége. Az Agyágyú később itthon a Magyar Nemzeti Galériába került, de mert nem gondozták, tönkrement. Bénult szerkezete szomorú parafrázisa demokráciánknak. Sok Haraszty-mű jutott hasonló sorsra itthon. Az enyészettől főleg azok a munkái menekültek meg, amelyek külföldi múzeumokba kerültek. Ott féltve óvják őket.

Édeske hetvenen túl már csak kisebb gépeket tervez, de annál súlyosabb mondanivalóval. A 2006-os utcai zavargások után furcsa palackot bütykölt: ha nem zárták be gondosan, ijesztő, sötét „valami” szabadul ki belőle. Mindenki értette. Aki akarta.

A művész manapság egyre többet fest. Közéleti szorongásait narancsos olajképeken „ecseteli”.

Haraszty¨ szignója idővel státusszimbólum lett: komoly gyűjtőköre van. De ő maga is szenvedélyes műgyűjtő: a művész barátok alkotásait ajándékba kapta, vagy cserélte a sajátjaiért. Az évek során kibővített kispesti otthona a kortárs magyar képzőművészet háza lehetne.

Itt különben – a pincétől a padlásig – mindent maga épített. Lakhelyét „házszobornak” nevezi. Mert alkotó csak művében tud élni.