A filmmogul

- Tíz éven át dédelgette a Barney és a nők projektjét. Mi tartott ilyen sokáig?

– A The Apprenticeship of Duddy Kravitz és a Légy bátor és erős! után fontosnak éreztem, hogy a Barney-val egyfajta trilógiát hozzak létre. Mordecai Richler legérettebb regényéről van szó: egyszerre drámai és humoros, sőt pikáns. Még a megjelenés előtt küldte el nekem, ő írta a forgatókönyv első változatát is, de aztán megbetegedett és meghalt. A könyv ötszáz oldalas, és nagy szerepet kap benne a memoár. Barney megpróbál emlékezni a múltbeli eseményekre, miközben az Alzheimer-kórral küzd. Sok íróval próbáltam filmszerűvé tenni a sztorit, végül Michael Könyves javaslatára úgy döntöttünk, a Miriamhoz fűződő viszonyra és házasságra koncentrálunk, és egyenes vonalú történetet fogunk elmesélni, a szemszögek és idősíkok váltogatása nélkül. Miriamot a feleségéről, Florence-ról mintázta Mordecai.

- Rendhagyó apa-fiú kapcsolatot látunk: a Dustin Hoffman által játszott apa olyan, mint egy csínytevésre mindig kapható haver a kibírhatatlan fia mellett.

– Nehezen tudtam rábírni az eljátszására, mert tudta, hogy Barney-é lenne az ő ideális szerepe. Pontosabban: lett volna harminc évvel ezelőtt. Ma már csak az apját keltheti életre. Izgalmas volt Dustint figyelni munka közben: ízekre szedi a jelenetet, amely egy ideig egyáltalán nem hasonlít arra, ami a forgatókönyvben áll. Minden felvételnél valami újat próbál ki, soha egy mondata nem hangzik el kétszer ugyanúgy. Nekem meg fogalmam sincs, hogyan fogom ezeket az összefüggéstelennek tűnő beállításokat összevágni. De végül sikerül.

- Melyik a filmkészítés legnehezebb fázisa?

– Amikor a „hadsereg” hazamegy, és én egyedül maradok a kész filmmel. A színész és a rendező a premier után már a következő projektjén dolgozik. Az én dolgom, hogy beutazzam a világot, és minden egyes forgalmazóval megvívjam a csatáimat, hogy a lehető legjobb marketingben és forgalmazásban részesüljön a produkcióm. Ezért vélem úgy, hogy a kanadai szisztémában az állami támogatást a producernek kell kapnia, nem a rendezőnek.

- Gyakran dolgozott „bevállalós” botrányfilmek összehozásán.

– Szeretem, ha egy rendezőnek sajátos és merész a világlátása, ha rajtahagyja kézjegyét a filmen. Másképp elaludnék az unalomtól. Azt várom a filmektől, hogy stimuláljanak, provokáljanak.

- Mennyire avatkozik bele a rendező munkájába?

– Producerként az a feladatom, hogy a közönség szempontjait képviseljem a rendezőnél. Szeretem megbeszélni vele a döntéseimet. Addig erősködünk, amíg valamelyikünk meg nem győzi a másikat. Ez a konstruktív dialektika. Rendszerint arról vitatkozunk, melyik jelenetet hagyjuk ki a filmből. A rendezők túlnyomó részben a barátaim is. Egoyan, Cronenberg és Szabó ilyenek.

- Mi történik, ha a barátai olyan filmtervvel keresik meg, amely nem nyeri el a tetszését?

– Cronenberg nekem is felkínálta Pók című filmjét. De nem tudtam elképzelni, hogy két évet töltsek az életemből ezzel. Megcsinálta nélkülem. Szabó is megkeresett, ám nemet mondtam. Végeredményben olyan rendezőkről van szó, akiknek nem kellek ahhoz, hogy összehozzák a terveikhez szükséges pénzt. Két kivételtől eltekintve: a földkerekség egyetlen producere sem volt annyira őrült, hogy vállalja az Ararátot (2002) és A napfény ízét (2000). Csak én.

- Független producerként felépített egy konglomerátumot, de a kilencvenes évek végén kiszállt. Miért?

– Sosem akartam vállalatépítő lenni. Egy ideig élveztem, de aztán elszállt az öröm. Ott álltam egy hatszáz főt foglalkoztató vállalatkolosszus élén, amelynek a világ számos pontján voltak leányvállalatai, és már zavart, hogy annyiféle irányba kell figyelnem. A filmkészítésre akartam koncentrálni, ezért léptem ki.

- Filmgyártó cégét úgy nevezte el: Serendipity Point Films. A „serendipity” szó annyit tesz: jelentéssel bíró véletlen. A cég logója egy pillangó. Csak nem a káoszelméletre utalt vele: a pillangó meglebbenti a szárnyát, és földrengést okoz a világ másik végén?

– Amikor kaptam egy jó vételi ajánlatot a nagyvállalatomra, három napra elvonultam a tóparti házamba. Ahogy azon morfondíroztam, eladjam-e, vagy sem, egy pillangó szállt a kezemre. Mivel a lepkék télire elmennek Mexikóba, már nem kellett volna ott lennie. De ő maradt. Felröppent, aztán rászállt a másik kezemre. És csak repkedett körülöttem. Úgy vettem ezt, mint egy jelet: itt az ideje, hogy váltsak. Eladtam a céget.

(Az írást teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra legfrissebb számában.)

A napfény íze – trailer: