A csatornánál – Kemény film

1940-ben négyszázezer angol, francia, belga, holland katonát kerítettek be Dunkerque-nél, a parton, a Wehrmacht páncélos alakulatai. De mielőtt beleszorították volna őket a tengerbe, az OKW, a főparancsnokság, talán taktikai megfontolásokból, megállította a tankhadosztályokat. Más feltételezések szerint inkább azért, mert Hitler ekkor még arra számított, hogy szövetségesévé teheti Angliát, s majd egyesült erővel támadhatnak a Szovjetunióra.

Kemény film. Ám jegyezzük meg: nem véletlenül találták fel a főszereplőt bölcs eleink. Vele lesz átélhető a sztori, általa lesz a küzdelem az ember tragédiája, azaz több mint ilyen-olyan katonák, emberek és majmok háborúja. A néző legegyszerűbben úgy tud a történet részévé válni, hogy azonosul a hőssel. (Már Balázs Béla megmondta.) Ha sok a hős, ha elnagyolt a történetük, ha nincsenek kontúrozva a jellemek, ha mindenki csak szerepszerűen létezik, tehát szoldát, és semmi több, akkor a film nem kínál elég (be)kapcsolódási lehetőséget.

Az elszemélytelenítés az egész harctérre kiterjed. Egyetlen nácit sem látunk, csak a golyóik fütyülését halljuk, a bombák robbanását, a torpedó puszítását. Az eszközöket. Nem a szereplőket. A halott bárki lehet. Én, te, ő... És majdnem mindegy. Mindegy? Darab – darab?

A film minden forszírozott tárgyszerűsége dacára természetesen angolpárti, a csapdába esettek nagy részét a brit civilek mentik ki halászbárkákkal, motoros csónakokkal. Anglia ellenáll. És győz. Mert Churchill tudja a dolgát.

A történet végén a film ezt az ellenállást deklarálja is. A históriai farkinca beillesztésével mintegy felmutatva, hogy az elidegenítési technikák miatt a dráma nem képes teljeskörűen, személyre szabottan kibontakozni. A malaszttal teljes szóbeli lezárás azonban nem lehet erősebb a képsoroknál.

(Dunkirk. Rendezte: Christopher Nolan)