A Bergman-saga

A reanimált emlékekbe most több irónia vegyül, pedig a környezet igencsak leromlott, áttekinthetetlen, olykor fenyegető. A családi viszonyok sem különbek. Láthatatlanná szelídített, de létező keserűség, magány köti össze a vacsorázó famíliát bent. Kint: meredek szurdok, elvadult erdő, mérges gombák, vihar, égzengés, a folyóban ördöghal van, s még a kóbor macska is „gonosz képű”. Nem csoda, hogy a kisfiúban nagy érzékenységek, hirtelen szomorúságok támadnak.

Az apa lelkész a királyi udvarban. Ha hazajön: ünnep. Mint most is. Az már nem, ha a poroló is előkerül. Vagy ha a szülők tettlegesen egymásnak esnek a gyerek szeme láttára. Ez már az apagyűlölet, az istentelenség előjátéka.

A sziget, amelyen nyaralnak, ugyanakkor őrzi még a kis települések intimitását. Az emberek ismerik egymást, tudnak a másikról. Kísértet csupán alkalmilag fordul elő errefelé, az önakasztott órásmesteré. A hazajáró lelket csak a vasárnapi gyerekek láthatják.

A békés pillanatokban „csevegünk, és közben elmúlik az élet” – idézi a melankolikus Csehovot Bergman. És persze próbára tesszük egymást: szeretettel, megalázással és megalázkodással, megfélemlítéssel és gyűlölettel. Most jöttem rá, hogy „nem ismertem azt a nőt, akivel több mint ötven éven át együtt éltem” – mondja jóval később fiának az elaggott apa, aki meglelte a korábban elhunyt asszony naplóit. Elé tárul az „élet kikerülhetetlen kudarca”. Az asszony szerint a lelkész hajthatatlan volt, sosem tudott megbocsátani, nem ismerte önmagát, és nem tudta, mit csinál. A férfi nemcsak teológiai alapozású válasza: „Egyesek szerint már a földi élet is része a pokolnak.”

Aki elolvassa a Bergman család tökéletesre formált történetét, sokat megért a művész filmjeinek halál- és magányosságélményeiből, világfelfogásából.

(Ingmar Bergman: Vasárnapi gyerekek. Fordította: Kúnos László. Európa Kiadó.)