A bécsi múzeumokban már indul az őszi-téli kiállítások sorozata

Mindig előnyben vannak a kortárs kiállítások rendezői, hiszen a megnyitó fényét emelheti, ha az alkotó jelen van. Ez történt szeptember első napján a Bécs környék

i Essl Múzeumban, ahol a festő házaspár maga válaszolt a művészetüket, sőt mindennapi életüket érintő kérdésekre. Köztük olyan nem is kellemes kutakodásra, vajon hogyan viseli Rosa Loy, hogy férje, Neo Rauch sikeresebb, mint ő maga.

„A kertek mögé” című kiállítás tulajdonképpen azt is mutatja, hogy kétségtelen stílus-hasonlóságok mellett milyen nagy az eltérés kettejük festészete között. Loy jobban szereti a kis formátumot, az intimebb tereket, szinte kizárólag nőket fest, akik őt magát helyettesítik, s akik közvetlenül kommunikálnak a nézővel, szemkontaktus révén. Rauch a nagy terek – közterek - híve, amelyeket szinte hermetikusan lezár. Kettejük művei kiegészítik egymást, s ez így együtt különleges élményt ad. Az 1985 óta házasságban élő két lipcsei művész kiállítása, nyolcvan képpel, november közepéig tart nyitva. A kiállítás alapja szokás szerint az Essl gyűjtemény, ám ezeket olyan kölcsönképekkel egészítették ki, amelyeket eddig még sehol nem állítottak ki.

A

Felső-Belvederegazdag gyűjteményéből 544 mesterművet mutat be, új elrendezésben. A kiállítás közönsége az osztrák képzőművészet történetét kapja – nemzetközi beágyazásban. Az Alsó-Belvedere viszont újított, amennyiben ezúttal először egy másik múzeummal, a Bécs Múzeummalegyüttműködve két helyszínű kiállítás része. Hans Makart alkotóművészete olyan terjedelmes, műfajilag és a művek számát tekintve egyaránt, hogy jutna belőlük harmadik helyszínre is. Az Alsó-Belvedere Az érzékek festője címmel az ideillő nagyobb szabású és méretű festményeket mutatja be, míg a Bécs Múzeum – kölcsönvéve a Karlsplatzon átellenben lévő Künstlerhaus kiállítótermeit – azt az alkotót mutatja be, akinek hatása a 19. században az élet minden területére kiterjedt, akiről korszakot neveztek el. Vagyis ez a kiállítás arra összpontosít, mit adott Makart a városnak (A cím is erre utal: Egy művész uralja a várost). Nyomon követhető kapcsolata a társadalommal, de az is, hogyan építette fel a ma is korszerűnek tűnő önreklámozást, miként alapozta meg népszerűségét. Színházi díszletek, sőt jelmezek, ruhatervek is láthatók, és ábrázolások, fotók magáról a művészről. Mindkét kiállítás október közepéig tart nyitva.

Max Weiler (1910- 2001) sikeres és igen termékeny festőművészként ismert. Az

Albertinamost- október közepéig - rajz-életművét tárja a látogatók elé, s ezzel saját profiljához tér vissza. Ráadásul e rajzok zöme a múzeum birtokában van, mivel előző igazgatói még a művész életében felismerték e művek jelentőségét, és közülük igen sokat megvásároltak.

Ugyancsak októberig van nyitva az alagsori kiállítás, amely az osztrák fotóművészet kezdeteit mutatja be, A képek világának robbanása címmel. Ahogyan ez fényképek esetében lenni szokott, a fotók egyfajta korrajzot is adnak: az első kezdetleges képek 1865-ben készültek, s a kiállítás a következő nyolcvan esztendőt öleli fel.

A

Leopold múzeumoktóber elejéig ugyancsak a fotóművészetnek szentel kiállítást: az Andra Spallart és a Fritz Simak gyűjtemény jóvoltából szintén a hőskor felvételeit mutatja be, történelmi képeket a 19. századból és a 20. század elejéről, konkrétan szembesítve mai fotósok műveivel. Összesen 200 fotó tekinthető meg.

Novemberig a

KunstHausminden termében Hundertwasser művei tekinthetők meg. A Hundertwasser múzeum idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját, s ebből az alkalomból a névadó-alapítóművésznek szenteli a bohókás épület mindhárom kiállítási szintjét, vagyis a harmadik és negyedik emeletet is, ahol évente négyszer időszaki kiállítást rendeznek. Érdemes a múzeum honlapján a jubileumi kiegészítő műsorokról tájékozódni: kiemelkedik közülük az évforduló alkalmából kiadott Hundertwasser album bemutatója.

Már csak szeptember 20-ig van nyitva a

Liechtenstein Múzeumparádés kiállítása, amely a amelyet 2007-ben a múzeumhoz került Hohenbuchau gyűjteménynek köszönhető. A nagyközönség először találkozhat a lélegzetelállító anyaggal, mégpedig mind a 97 képpel. A súlypont a 17. századbeli flamand barokk, az Aranykor, amelynek egyes iskoláira, a műfajok sokszínűségére összpontosított a gyűjtő, a portrétól a csendéletig, a tájképtől a zsánerképig nyújtva átfogó benyomást.

A mostani Brueghel, Rubens, Jordaens című kiállítás azonban nem csak a legnagyobb és legismertebb mesterek munkáit mutatja be, a látogató akár zavarba is jöhet, amikor igazi mesterművek alkotóival összehasonlít szinte ismeretleneket, és kénytelen bevallani: kiállják a próbát. A gyűjtő, a Faßbender házaspár (az anyag maga a Hohenbuchau kastélyról, a család rezidenciájáról kapta a nevét) láthatóan nem ódzkodott az ismeretlen vagy kevésbé ismert festőktől sem, ha azok művének színvonalát megfelelőnek találta és feltételezte, hogy az illető csak a túl sok zseniális kortárs miatt szorult háttérbe. Az arisztokratikusan csengő Hohenbuchau név egyébként nem nagy hagyományú gyűjteményt takar: a házaspár alig 15 éve vásárolta az első képet. Így az anyag még érdekesebb: mai szem tekint a flamand barokk korára.

Nemcsak a kiállítás miatt érdemes ide elmenni: már az épület is megéri a látogatást. A palota, amelyet 1657 és 1712 között az olasz Domenico Martinelli épített és a kor legnagyszerűbb művészei rendeztek be, már a 19. század elejétől nyilvános múzeum volt - a nagy hírű Kunsthistorisches Museumnál jóval előbb, igaz fűtés hiányában az épületet telente kénytelenek voltak bezárni. A második világháború után méltatlan sors jutott a palotának: építési központ rendezkedett be termeiben, mígnem 1979-ben az Osztrák Köztársaság bérbe vette az uralkodó családtól. Egészen 2000-ig itt működött a Modern Művészetek Múzeuma, a Ludwig Alapítvány, amelynek - több mint tíz éven át a magyar Hegyi Lóránd igazgatása alatt gyarapított - gyűjteménye 2002-ben átköltözött a Múzeumi Negyedbe. Ekkor II. János Ádám elérkezettnek látta az időt, hogy megvalósítsa álmát, s a vadúzi gyűjtemény legpazarabb darabjait hozzáférhetővé tegye a nagyközönség számára. Gyönyörű a könyvtárterem, és érdemes felfelé is nézni: az egyik lépcsőház plafonját Johann Michael Rottmayr 1705-ben készült freskó-sorozata díszíti. Gazdag a múzeum állandó gyűjteménye, különösen a barokk és reneszánsz művészet képviselteti magát, de érdemes bekukkantani a másik időszaki kiállításra, amely most éppen Egyiptomról szól.
További cikkeket olvashat Ausztriáról a

Szervusz Ausztriahonlapon