45 év
Angol dráma. Nem vérbő, mint egy spanyol história, nincs agyongesztikulálva, mint egy olasz történet, nincs ironikusan a visszájára fordítva, mint a franciák szeretik. Angol dráma: magányos vidéki ház, ködöktől zöld táj, mindennap esőköpeny.
Hőseink nyugdíjasok. Negyvenöt éve esküdtek. Az élet eltelt. A tanárnő nyugdíjba ment. Öt esztendővel ezelőtt a férfin bypassműtétet végeztek. Az ő foglalkozását nem tudjuk, a sok könyv azonban valamiféle értelmiségi tevékenységre vall. Gyerekük, unokájuk nincs. Mögöttük az élet. Csak ketten vannak – egymásért.
Hétfőn kezdődik a film: a férfi akkor kap egy levelet németül. Svájcból küldték. Azt írják: meglett az olvadó gleccser mélyén a jég által konzervált test, amely ötven évvel ezelőtt szakadékba csúszott. A lányé, akivel a férfi együtt kirándult, bolyongott és akit feleségül akart venni.
Szombaton lesz a házassági évfordulóhoz illő ünnepi parti. Ám a napok addig (a kedd, a szerda s a többi) igencsak kínossá válnak. Angol kálváriába illők. (Understatement.) Hiszen 45 év után megjelenik a „harmadik”. Aki már nem is él. Emléke „nem releváns”. Ám az együttlét szelíd rutinját mégis felborítja. Legyőzhetetlen, mert halott. Lebírhatatlan, mert megjelent.
Innentől akár egy bűnügyi útra is elkanyarodhatna a történet, de ettől a filmtől távol marad minden hatásvadászat, minden olcsó eszköz, minden erős gesztus, hangos szó. Nagyon finom mikromozgások az arcokon, kiürült képek, hosszú nézések hordozzák az elbizonytalanodás jegyeit. Ahogyan egyszerre kérdéses lesz ennek a 45 évnek minden emléke, eseménye, harmóniája és története. Kate, a feleség nem tudja túltenni magát a hajdani Kátya emlékén. Az utolsó képen nem sír, nem nevet.
Minden elveszett. Vagy nem?
(Kate: Charlotte Rampling, övé a berlini filmfesztiválon a legjobb női alakítás. Geoff: Tom Courtenay, övé a legjobb férfi alakítás. Rendezte: Andrew Haigh, Arany Medvére jelölve.)
