12 év rabszolgaság
Keserves film. Nem csak azért, mert rabszolgának lenni sohasem leányálom, az amerikai délen megkorbácsolt niggernek lenni az 1840-es években meg különösen rossz, tudjuk ezt. S ha az ember volt már szabad is, hegedűművész is (mint főhősünk) a jenkik lakta felvilágosult, messzi Északon, hát kinek van kedve odatartani a hátát: hasítsanak már belőle szíjat a fekete szívű fehér ültetvényesek, gazdák. Primitíven.
Ha a fenti sorokból némi elégedetlenséget olvasnak ki, akkor önök jó megfigyelők. Ugyanis a keserv nemcsak a mozivásznat önti el, de a nézőteret is. Olyan film ez, amelyben különösen sokat bíznak messze néző, hosszan mutatott könnyes szemekre. (Amikor is nem a publikum sír, hanem a színész! Öreg hiba.)
Az antirasszizmus fontos, mindig aktuális és humánus programja azonban ennél finomabb elemzéseket kívánna! Az, hogy megverték a rabszolgákat, megerőszakolták a nőket, a felügyelők brutálisak és rohadtak voltak, hogy egyik-másik gazda ép eszét illetően lehettek jogos kételyeik a szereplőknek – annak kevés a mai relevanciája, hogy szépen fogalmazzak. Amúgy meg a történetnek – sajnos – nincs az a fajta megszólító ereje, amely korokon, tereken át torkon ragad, s beleránt a történet sodrába. Ehhez ez a film egyszerre túl érzelmes és mégis túl rideg. Lehetnek tempóproblémák is (visszatérő, hosszú beállítások), lehetnek dramaturgiai hamarkodások (lásd: hirtelen hepiend), és vannak persze igazi, emlékezetes, csak innen ismerős képek, például akasztott főhősünk lógva hagyása a mellékszereplők uralta háttér előtt. (Ilyen kínt és közönyt még nem láttunk.)
Figyelemre méltó mégis, hogy a filmet hét Golden Globe-díjra jelölték, valamint az is, hogy ezekből egyet kapott meg: a legjobb filmdráma kategóriában. Magam – úgy látszik – nem voltam képes átélni e külsődleges mű mélységeit.
(Rendezte: Steve McQueen.)
Bölcs István
