Téli olimpia Szocsiban

Kétségtelen, hogy a téli olimpiákról eddig senkinek sem Szocsi, a mindenkori orosz cárok, szovjet pártfőtitkárok és államelnökök szubtrópusi éghajlatú, pálmafás, narancsligetes nyaralóvárosa jutott eszébe. Már csak azért sem, mert ennek az óriási országnak sok olyan vidéke van, amelyet az év nagy részében hó borít, és ahol a probléma nem a meleg, hanem épp ellenkezőleg: a hideg. És holnaptól két héten át mégis itt találkoznak a világ legjobb télisportosai. Miért? Mert a mindenható szovjet államelnök, Vlagyimir Putyin és az ugyancsak mindenható Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) urai ezt így akarták. Ezért adtak ki gazdasági szakemberek számításai szerint mintegy ötmilliárd dollárt, hogy leborotválják egy közeli hegy felét az új autópálya miatt, emiatt telepítettek ki több száz embert a házából, mert új télisport-létesítményeket és olimpiai falut kellett építeni, s ezért dolgoztatták éveken át éhbérért vándormunkások ezreit. Mindezt a „nagyszerű és szent olimpiai eszme, a fair play, a világ ifjúságának nevelése, a kisebbségek tisztelete, a környezet védelme és mindenekelőtt a világbéke megőrzése érdekében tesszük” – mondta Antonio Samaranch, aki huszonegy évig volt a NOB elnöke, és ő alakította az intézményt olyanná, amilyen ma. Ő, Vlagyimir Putyin barátja, volt a legfontosabb szószólója annak, hogy a huszonkettedik téli olimpiát Oroszország híres nyaralóhelyén rendezzék meg. A NOB 2007. július 4-én döntött Guatemala városban a helyszínről.

Samaranch Putyin különrepülőgépén érkezett, két héttel az ülés megnyitása előtt, egyenesen Moszkvából a közép-amerikai városba. Így aztán volt ideje meggyőzni a tagokat – akiknek nagy része lekötelezettje volt, hiszen neki köszönhette NOB-tagságát – arról, hogy a szubtrópusi Szocsi a legalkalmasabb a téli olimpia megtartására. (Mint ahogy a világsport másik nagy, korrupt szervezete, a FIFA később Katart tartotta a futball-világbajnokság számára legalkalmasabb helynek, ahol a játékosok 45 fokos hőségben rúgják majd a labdát.) Mire Putyin megérkezett Guatemalába (a repülőtéren Samaranch fogadta őt öleléssel és három csókkal), már állt az IOC-tagok hotelje mellett az a jégpalota, amelynek minden darabját Oroszországból szállították heteken át teherhajókkal a helyszínre az orosz adófizetők pénzén. Ez volt hivatva bizonyítani, hogy ha Oroszország sok ezer kilométerrel távolabb meg tud építeni egy ilyen nagyszerű télisport-arénát, akkor hogyne tudná megtenni ezt otthon is. A kongresszus idején kitűnő, ugyancsak idefuvarozott orosz műkorcsolyázók, jégtáncosok, jéghokizók tették elviselhetővé az olimpia urainak a fáradságos napi munkát. A Gazprom pedig, amely már akkor is Putyin házi vállalata volt, és fizetett, ahol a főnök mondta, nagyvonalú adománnyal (a pontos összeg nem ismert) támogatta a NOB-ot. (Samaranch: „A pénzt természetesen azonnal a szegényebb országok olimpiai bizottságaihoz továbbítottuk.”)

Ezek után természetes, hogy a NOB tagjai elfogadták a hivatalos indoklást, mely szerint Oroszország déli részén eddig nem volt központja a téli sportnak, legfőbb ideje pótolni ezt a hiányt. Senki sem kérdezte, hogy miért is lett volna. Arról is csak a konferencián kívül volt szó, hogy a Guatemalában elkészült jégpalota költségén Oroszországban egy egész sportközpontot lehetett volna építeni, amely ma is működhetne (a guatemalait ugyanis a NOB-konferencia után azonnal lebontották).

A spanyol Samaranch mindig a diktatúrák híve volt, legyenek azok fasiszták vagy kommunisták. Franco idején katalán miniszterelnökként kezdte, majd a fasiszta madridi kormány sportminisztereként folytatta politikai karrierjét. A diktátor halála után mint nagykövet képviselte országát Moszkvában. Ott ismerkedett meg a szovjet sportfunkcionáriusokkal, akikkel később is szorosan együttműködött. Az ő és az akkor befolyásuk alatt álló kommunista országok funkcionáriusainak támogatásával választották a moszkvai NOB-konferencián elnökké. Hálából ezért és későbbi támogatásukért a NOB aranyérmével tüntette ki a keletnémet Erich Honeckert, a bolgár Todor Zsivkovot, a román Nicolae Ceauşescut. A kommunista diktatúrákhoz való kötődésének fontos szerepe volt abban, hogy 2001-ben – már elnöksége idején – a NOB Pekingnek adatta a következő nyári olimpiai játékok rendezésének jogát. Nem véletlen, hogy tavaly a kínai Tiencsinben avatták fel Antonio Samaranch első emlékművét. A múlt héten pedig Dimitrij Csernyisenko, a szervezőbizottság elnöke jelentette ki Szocsiban egy Samaranch emlékére rendezett ünnepségen, hogy ő volt „az olimpiai mozgalom Coubertin utáni legnagyobb alakja”.

Ugyanakkor már könyvtárnyi irodalma van annak, hogy az olimpiai mozgalmat, a sportolók teljesítményeit, a világ sportszerető közvéleményének lelkesedését eszközként használta saját maga és az általa kiválasztott NOB-tagok megvesztegetéséhez, az olimpiai játékok bóvlivá tételéhez. Minden eladó, beleértve a játékok megrendezésének jogát is (lásd Salt Lake City), az közvetíthet, reklámozhat, aki többet fizet. 2004 augusztusában a BBC dokumentumműsort sugárzott Hogyan vásároljunk olimpiát? címmel. Ott hangzott el, hogy a londoni olimpia rendezési joga érdekében is vesztegettek meg NOB-tagokat, és hogy a bizottság 54 tagja, tehát csaknem a fele „befolyásolható anyagilag”.

Kétségtelen, hogy Samaranch uralma az olimpiai mozgalom eddigi legsötétebb fejezete volt. De abban, hogy ilyenné válhatott, jellege és alapítójának életidegen elképzelései is fontos szerepet játszottak. Pierre de Coubertin báró idealista értelmiségi volt, aki az olimpián keresztül akarta „a nagyság és a hírnév nimbuszával felruházni a sportoló ifjúságot”. Kora nemes lelkű emberének szokás nevezni. Ez akár igaz is lehet, de a kor nemes lelkű embere nem volt demokrata, inkább arisztokratikus gondolkodású macsó. Ismerősi, baráti köréből válogatta ki a NOB első 15 tagját: öt európai arisztokratát, két tábornokot, heten pedig a gazdag európai nagypolgársághoz tartoztak. Egyedüli kivétel Coubertin személyes jó barátja, a magyar Kemény Ferenc volt.

A NOB kezdettől fogva „férfiklub” volt. A női sportolók először 1900-ban, a párizsi olimpián szerepeltek két sportágban. A NOB-ban ma is kisebbségben vannak a nők, van viszont benne kilenc főherceg, királyicsalád-tag és arab sejk. A Végrehajtó Bizottság 13 tagja között is hagyományosan csak egy nő van. Az első Nora von Liechtenstein hercegnő volt, akinek már az apja, Franz-Joseph főherceg is tagja volt a testületnek. NOB-tagsághoz egyébként sokféleképpen hozzá lehet jutni, csak demokratikus úton nem. Lehet például örökölni. A monacói Albert herceg már harmadik generációsként NOB-tag. De örökölte a tagságot a legfelsőbb olimpiai testületben, a végrehajtó bizottságban Samaranch fia, ifjú Antonio is.

A NOB-tagokat nem delegálják az egyes tagállamok, hanem a testület hívja meg őket személyenként az elnök javaslatára. Ők nem az országukat képviselik a NOB-ban, hanem fordítva: országukban a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot, tehát felelősséggel is csak a NOB-nak tartoznak. Ezen a területen kivételt képeztek és képeznek a mai diktatúrák, legyen az bármilyen fajta. Ezeknek a diktátorai választhatják ki megbízható kádereik közül, hogy kit delegálnak a NOB-ba, akiket aztán a testület legtöbbször egyhangúlag „megválaszt”. Ma két magyar nevet találunk a NOB-tagok között. Schmitt Pálét, akit még a Kádár-rendszer delegált és a rendszerváltás után a Fidesz államelnökké is megválasztott. Ő ma is tagja a testületnek. És a tiszteletbeli tagok között van Aján Tamás, akinek a magyar súlyemelők athéni olimpián elkövetett doppingbotránya miatt kellett lemondania a magyar szövetség elnöki tisztségéről. De furcsa módon megmaradt a NOB tiszteletbeli tagjának.