Szemben álló populisták koalíciója – Súlyos kihívások várnak Európára és Itáliára
Az olaszok felhagyhatnának azzal a szokásukkal, hogy minden problémájukért az Európai Uniót hibáztatják, szívesen segítünk, mint eddig is tettük, de meg kell érteni, egy ország egy ország, egy nemzet egy nemzet, a nemzet jön előbb, aztán a közösség. Ezt mondta az unió jövőjéről rendezett brüsszeli konferencián Jean-Claude Juncker bizottsági elnök, de ez a diplomatikus megszólalás tükrözi azért az északi hitelező tagországok durvább nézetét is az itáliai helyzetről. Mert az egyelőre jól érzékelhető, hogy a bruttó hazai termék (GDP) 132 százalékára rúgó államadósság árnyékában az olasz Dél aggodalmait megfogalmazó, baloldali populistának tartott Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a fejlettebb Észak elszakadásáról is álmodozó Liga erősen eltérő programjának a koalíció érdekében összefésült változata olyan adócsökkentést, kiadásnövelő alapjövedelmet, könnyített nyugdíjba vonulást ígér, aminek összege fiskális szempontból felér a GDP hat-hét százalékával, miközben az ellensúlyozó tételekre csak homályosan utal, illetve attól az EU-tól vár segítséget, amellyel éppen ütközni kíván a közös valuta szabályainak megkérdőjelezésével, lebegtetvén közben, hogy valójában kell-e az euró Itáliának. A partnerek ezt el fogják utasítani.
A március elején megrendezett parlamenti választások után egészen május közepéig nyugodt maradt a piac. Az Európai Központi Bank évek óta tartó politikájának köszönhető alacsony olasz államkötvényhozamok alig moccantak, holott formálódott a két populista párt közös programja. A fordulat akkor következett be, amikor a két párt közös miniszterelnök-jelöltje, Giuseppe Conte jogászprofesszor bemutatta a kormánylistát Sergio Mattarella köztársasági elnöknek, aki viszont megvétózta Paolo Savona pénzügyminiszteri kinevezését. Sejteni engedte ezzel, hogy az egyébként köztiszteletben álló bankár, pénzügyi szakember elképzelhetőnek tartja, hogy Olaszország kilépjen az eurózónából. Ezután felbolydult a piac. A hozam többéves magasságba emelkedett, igaz, nem érte el az eurózóna adósságválságának 2011-es csúcspontját. A valutaövezet tagországainak vezetői méltatták Mattarella bátorságát, alighanem abban a reményben, hogy a visszalépő Conte után megbízást kapó technokrata szakember, a Nemzetközi Valutaalap volt igazgatója, Carlo Cottarelli képes lesz új kormányt összeállítani. Az új választás kiírása azonban így is elkerülhetetlennek látszott, hiszen Cottarelli nem kapott volna bizalmat a parlamentben. A következő erőpróbát a felmérések szerint pedig a Liga vezére, Matteo Salvini nyerhette volna meg, és az Öt Csillaggal együtt akár kétharmados többséget is szerezhetett volna a jelenlegi, éppen ötven százalék felettihez képest. Márpedig Salvini még két éve sem rejtette véka alá azt a törekvését, hogy ha kormányra kerül, megszabadul a közös valutától. Az elit lázadása az elitellenes populisták ellen rövid életűnek bizonyult.
Giuseppe ConteSajátos alku köttetett. Salvini feladta Savonát, de csak a pénzügyminiszteri poszt erejéig. A nyolcvanéves szakember az európai ügyek minisztere lesz az új kormányban, amelyet természetesen Conte vezet. Az M5S vezetője, Luigi Di Maio munkaügyi, Salvini belügyminiszter lesz, míg a gazdasági-pénzügyi tárcát Giovanni Tria római egyetemi tanár kapja, aki nagyjából ugyanúgy gondolkodik, mint Savona. Ez az átrendeződés és annak az államfő általi jóváhagyása jól érzékelteti, milyen súlyos kihívások várnak Európára és Itáliára.
Ha az új olasz kormány valóban eljátszana a gondolattal, hogy jobb lenne az eurózónán kívül, annak következményei piaci szempontból beláthatatlanok, olyan pénzügyi válság bontakozna ki, hogy a görög krízis visszamenőlegesen gyerekjátéknak tűnne. A valutaövezet harmadik legnagyobb gazdaságában az államadósság összege 2300 milliárd euró, vagyis az uniós intézmények nem tudnának hatékony mentőakciókat indítani, Itália kimentéséről az EU-alapszerződés szerint szó sem lehet, viszont egy ekkora országot veszni sem hagyhatnának. A csőd bejelentése, a fizetésképtelenség, esetleg a líra újrabevezetése elsősorban az olaszokat sújtaná, mert az államadósság kétharmada az ő kezükben van. Nem véletlen, hogy Mattarella a megtakarítások értékőrzésére hivatkozva avatkozott közbe, szinte példa nélküli módon.
Ám amit Paolo Savona mond, s amiről most könyve is jelent meg Rémálom és álom címmel, nem ütközik számos nemzetközi szaktekintély vélekedésével. A Nobel-díjas Paul Krugman például katasztrofális döntésnek tartja az euró bevezetését, majd a pénzügyi válság fiskális krízisként való kezelését és emiatt felesleges megszorítások kikényszerítését. Savona azt állítja, hogy lehet olyan helyzet, amikor az eurót el kell felejteni, de inkább a monetáris unió szabályrendszerének a tökéletlenségére hívja fel a figyelmet, arra, hogy az olasz elit népszavazás nélkül egy felkészületlen és az északi országokhoz képest sokkal rosszabb fiskális egyensúlyi állapotban vitte be Olaszországot a valutaövezetbe. A megoldás most már a föderális Európa lenne, ahol a kockázatok megoszlanak. A németek meg, írja Savona, a nácizmus bukása után sem változtattak európai politikájukon, csak lemondtak a fegyveres erő használatáról. Ez az a pont, ahol Savona már veszélyessé vált, hiszen Emmanuel Macron francia elnök éppen olyan reformokat szorgalmaz az ódzkodó Berlinnél is, amelyek a kockázatokat osztanák meg az eurózónában. De miért akarná a kockázatokat megosztani Angela Merkel kancellár egy ilyen olasz kormánnyal? Az új pénzügyminiszter, Giovanni Tria is bírálja azonban a német álláspontot, különösen, hogy a kereskedelmi és költségvetési többletet Berlin nem használja fel az euróövezeti kereslet élénkítésére vagy más országok támogatására. Ezt azonban finomabban értésére adják a nemzetközi szervezetek, sőt a bizottság is.
Tény, hogy az olaszok az elmúlt húsz évet nem élték meg nagy sikerként. Az egy főre jutó jövedelem az euró bevezetése előtti szinten ragadt. E két elvesztegetett évtizedben Róma betartotta a fiskális előírásokat, sőt a kamatfizetés nélküli elsődleges költségvetési egyenlege többletet mutatott. Mégis magas szinten maradt az államadósság, mert a gazdaság elenyésző növekedést produkált: 2010 óta évente csupán 0,2 százalékkal bővült a GDP. Ennek oka az eurózónán belül is rendkívül alacsony termelékenység. A jelenség arra vezethető vissza, hogy a családi és baráti alapon szerveződő kis- és középvállalkozások nem versenyképesek. Az egységnyi munkaköltség harminc százalékkal magasabb, mint Németországban, még igen magas munkanélküliség mellett is. S ha leértékelni nem lehet, mert a valuta közös, akkor a bérekben kellene alkalmazkodni, és ösztönözni a növekedést szerkezeti reformok révén az adósságráta mérséklésére. Ez persze nagyon fájdalmas folyamat, és nem elsősorban uniós feladat.
