Séták az örök örökségében 7.
Róma rabul ejt. Róma nem enged. Rómában mindössze hét egész napot eltölteni szinte bűn. Még akkor is, ha tudjuk, hogy hetekig, hónapokig élünk majd ezekből az élményekből. Utolsó napunkat többé-kevésbé a véletlenre bízzuk, amikor nekiindulunk.
Persze véletlenek nincsenek és utunkba kerül egy díszes modern templom, amelyet az argentin katolikus egyház építtetett Rómában. Párom az egyik padon talál egy papírt, rajta Szent Rita imájával. Elvégre őt is így hívják, névadója a lehetetlen kívánságok védőszentje. A papíron az ima mellett azt az utasítást kapjuk, hogy nyomtassuk ki 25-ször, minden nap hagyjunk ezekből egyet valamelyik templomban, és a 26. napon valami egészen lehetetlen kegyelemben lesz részünk. Ezt már ismerjük a megszakíthatatlan szerencselevelekkel. Node hogy ezt már a szentekkel is csinálják?
Az egyik sóúton, a Via Salarián közeledünk a központ felé. Az egyik mellékutcában felfedezünk egy piacot. Én rögtön extázisba jövök a halasstandoktól: az egyiknek ékei a legkülönbözőbb méretű, kárminpiros rákok, a másikon büszkén meredezik egy kardhal hosszú, félelmetes szúrója. Szerelmem viszont egy kínai ruhaárustól villanyozódik fel, nem is tud ellenállni egy álomszép piros-fekete selyemblúznak. Még a kis kínai eladólány is elámul, hogy milyen szép benne a vevője. De hogy magasabb régiókba is folytassuk piackutatásunkat, bekukkantunk, csupán érdeklődés szinten a Rinascente nevű nagyáruházba. Mindent a szemnek, semmit a pénztárcának – ez a jelszó. A magam részéről a legjobban azon akadok ki, hogy 200 euróért vesztegetnek egy olyan szürke ballonkabátot, amilyenhez én 1500 forintért jutottam hozzá idehaza, és állítom, Humphrey Bogart posztumusz megirigyelné.
A híres Feltrinelli kiadó könyvesboltjában már a központi polcon kínálják Kertész Imre Sorstalanságát. Előző nap jelentették be a Nobel-díjat, nem kis büszkeséggel vesszük kezünkbe az olasz fordítást. Aztán látjuk, hogy van más magyar könyv is a pazar választékú boltban: József Attila versei az Itáliában élő Bruck Edith fordításában és válogatásában. Most Antonio Porta olasz költő kötetét választom, hátha még fordítok belőle. Elvégre néhány élő klasszikust kivéve kevés itáliai poétát ismernek nálunk. Misszió indul.
A Piazza Navona közelében a La Piccola Cucagna étteremben készítik Rómában a legjobb ossobuchit, azaz a zöldséges marhalábszárt, amelynek közepén, mivel a csontot keresztben vágják el, egy csontgyűrű van velővel. Ezt Páromnak is meg kell kóstolnia, előtte pompásan illik hozzá egy borecetben-olajban pácolt tengeri herkentyűtál. Már csaknem végzünk az aznapra rendelt ínyencségekkel, amikor leül a szomszéd asztalhoz egy négy fős, jól öltözött társaság, akik kóstolót kérnek az étlapon létező összes hideg előételből. Boldogságom egy hatalmas mozzarellás tál láttán felsóhajt, mire az egyik férfiú rögtön meg is kínálja.
Egy másik asztalnál szintén elegáns urak ülnek – közel a Szenátus épülete – ők azonban táplálkozás helyett a scopa nevű olasz „ultit” űzik. A pincér mindegyiket „dottorénak” szólítja. Fel kell világosítanom a Lányt, hogy egyáltalán nem biztos, hogy az illetők bármelyike doktorátussal rendelkezik, még a diploma sem tuti, ez csupán bizalmas megszólítás errefelé. Közülük a viszonylag letopisabb megjegyzi: ennyi dottore ellen lehetetlen nyerni.
Röpke pillantást vetünk Pasquinóra, a titokzatos torzóra, aki évszázadokon keresztül tűrte, hogy gúnyverseket, titkos üzeneteket, fenyegetéseket tűzzenek ki rá láthatatlan kezek. Minket egy transzvesztita bámul meg. Bár lábunkban már megint több kilométer, csak elvonszoljuk magunkat a néhány nappal korábban felfedezett tésztásboltba – közben meglátunk egy látszólag jelentéktelen átjáró házat, benne egy érdekes domborművel – és most is kapkodjuk a fejünket, többet is leveszünk, megtapogatunk, majd visszateszünk, mert meglátunk egy másikat, és közben azon törjük a fejünket, hogy milyen csodaszámba menő szósszal készítjük majd. Hét tekercs filmet lőttünk el, de a legtökéletesebb digitális fénykép is gyenge eszköz agyunkhoz képest, amelyben színek, hangok, szagok, fények, épületek, fák, utak, tálak, szökőkutak, emberi arcok kavarognak.
Utolsó vacsoránkat zöld borsos mortadella, fürtös paradicsom, ropogós rozskenyér édesíti meg.
Másnap reggel Francesóval még egy búcsú-capuccinót fogyasztunk el Fernando bárjában, miközben Madonna szado-mazo James Bondos klipje megy a tv-ben. Alig két órával később felbúg a rock and roll repülőgépünkben. Az októberi napsütésben még hódolhatunk fentről a tenger ezerkék mélységeinek, az Appeninek tövében sötétlő krátertavaknak, míg Közép-Európához közeledve eltakarnak előlünk mindent a felhők.
Magukkal hoztuk az Örök Város örökségét
