Nem inog a székük

Tíz évnél rövidebb idő alatt esély sincs egy-egy elképzelés megvalósítására – mondja Sabine Haag, a bécsi Szépművészeti Múzeum (KHM) igazgatónője. Ő 2009-ben került az intézmény élére. Nevét a nagyközönség most kezdi megismerni – most, amikor kizárólag az ő kitartásának köszönhetően újra megnyílt a Kunstkammer. Mintegy jutalomképpen a megnyitóval egy időben kapta meg az első ötéves hosszabbítást – 2018-ig most már bátran tervezhet. És: rajta múlik, pályázik-e majd újabb hosszabbításra.

Klasszikus sikertörténet az övé. Haag előzőleg tizennyolc éven át gyakorlatilag csak szakmai körökben ismert tudományos munkatársa volt annak a Műkincskamrának, amelyet az elengedhetetlen korszerűsítésre hivatkozva 2000-ben bezártak. A munkák a pénz és az elkötelezettség hiánya miatt ímmel-ámmal haladtak (az előd, a sokat bírált Wilfried Seipel egyiptológusként az egyiptomi gyűjtemény átrendezését részesítette előnyben). A vorarlbergi művészettörténész hölgy gondolt egy merészet, és indult a még jóval a Seipel megbízatásának lejárta előtt kiírt pályázaton. Egyebek mellett pontosan vázolta elképzeléseit a Kunstkammer építészeti és muzeológiai átrendezéséről, s ez olyannyira elnyerte a kulturális kormányzat tetszését, hogy vállalták a viszonylag ismeretlen hölgy kinevezését. Haag nemzetközileg nagyra tartott szakembereket körözött le, s rögtön munkához látott. Volt kitartása, bátorsága megvívni a pénzügyi csatákat is. Az eredmény látványos: az osztrák államfő társaságában fél Európa kulturális nagyságai ott voltak a megnyitón, s nem győzték dicsérni Ausztria elkötelezettségét a művészetek iránt.

A most ötvenkét éves Haag szerint azért a végtelenségig nem lehet beragadni az igazgatói megbízatásba. Hogy mikor jön el az önkéntes váltás pillanata, azt érezni kell – mondja. Nyilván akkor, amikor már lankad a lelkesedés, rutinná válik a feladat. Ez pedig egyéni. Klaus Albrecht Schröder, az Albertina igazgatója például tizenhárom év után sem tud ilyesmit elképzelni. Ő ezekben a napokban, mintegy „ajándékként” az újranyitás tizedik évfordulójára kapta a 2015-től érvényes, immár harmadik ötéves hosszabbítást.

Schröder megosztó személyiség, korántsem mondható, hogy simulékonyan kiszolgálná azokat, akiktől szakmai sorsa függ. Már a nyitás után olyat tett, amivel magára haragíthatta volna a kormányt. A 2003-ra tervezett második nagy kiállítást lemondta, mert kevesellte a költségvetés támogatását. Sikerrel zsarolt: megkapta az emelést.

Személye nem volt „zsákbamacska”: amikor a kilencvenes évek elején a semmiből megteremtette a Kunstforumot, a Bank Austria belvárosi kiállítótermét, már látszott, hogy céljától semmi sem tartja vissza. A 190 centi magas, zengő hangú, nyomdakészen fogalmazó Schröder elképesztő magabiztosságával mindenkit lehengerel – ám az Albertina igazgatói posztját más erénye miatt nyerte el. Pontosan felvázolta ugyanis, hogyan nyitja majd meg az akkor még romos palota Habsburg-termeit a közönség előtt, hogyan tesz szert a hagyományos grafikai anyag mellé állandóan bemutatható saját festménygyűjteményre, és harmadik pillérként miként teremti meg a színvonalas időszaki kiállítások lehetőségét.

Mindez megvalósult. Szerinte részben annak köszönhetően, hogy oly hamar, még az építkezés alatt elnyerte a megbízatást, így elképzeléseit „művezetőként” is érvényesíthette. Bár ekkor még csak álom volt a neves liechtensteini gyűjtő, Herbert Batliner páratlan kincsének „megszerzése”. A tartós használatra kölcsönadott klasszikus modern anyag azóta is az egyik fő vonzerő. És mit kap a gyűjtő cserében? Tartós és színvonalas elhelyezést – no és nevének megismertetését. A bizalom elnyeréséhez persze az adományozónak tudnia kell, hogy nem percemberrel szerződik: Schröder biztosan ül a székében.

Ami a pénzügyeket illeti, a múzeumok helyzete eltérő, és kicsit sem rózsás. Az államiak – ilyen a Kunsthistorisches – több mint tíz éve részben önfenntartók. A költségvetés fizeti a munkatársak bérét, gondoskodik az épület állagának óvásáról, de minden egyebet maguk gazdálkodnak ki. (Annak idején, 2002-ben az új rendelkezés miatt adta fel tizenegy év után Hegyi Lóránd a bécsi Modern Művészetek Múzeumának vezetését. Nem kért a szponzorgyűjtés terhéből.) Mára a menedzseri és a képzőművészeti képesség elválaszthatatlan követelmény, és a jelek szerint az igazgatók meg is birkóznak vele. Fokozottan fontos ez például az Albertina esetében: bár a palota állami tulajdon, a múzeum magángazdasági alapon működik, még az alkalmazottak bérét is maga teremti elő. Igaz, Schröder igen jó megállapodást harcolt ki: a költségvetés a magánszponzorok minden egyes euróját megduplázza.

A Bécs város, illetve a tulajdonában lévő Wien Holdinghoz tartozó múzeumok (a Zsidó Múzeum, a Hundertwasser Múzeum, a Wien Museum stb.) szintén csak az épületet, a gyűjteményt és a személyi állományt „kapják”.

A szponzorszerzés persze egyre nehezebb. Napi harc ez – mondják egybehangzóan az érintettek, akiknek legalább a saját székükért nem kell reszketniük: tíz-húsz évig ülnek benne. Ha nem is ölbe tett kézzel.

Hacsak nem történik valami baj. A leglátványosabb vihart az Iparművészeti Múzeum (MAK) diktátorhajlamú igazgatójának ügye kavarta. Peter Noever, akinek szakmai erényeit senki nem vitatja, saját birodalmának tekintette a gyönyörű épületet – születésnapi partikat rendezett benne (a múzeum költségén), a gyűjtemény egyes darabjait saját célra vagy éppen a miniszter asszony irodájának díszítésére használta, gyakori külföldi útjain szórta a költségvetési pénzt. Egymást követték a leleplezések, lassan körvonalazódott a büntetőjogi felelősségre vonás lehetősége. Nem várta meg, tizenöt év igazgatóskodás után maga mondott le, holott két évvel korábban még hosszabbítást kapott. Attól a Claudia Schmiedtől, akinek irodáját a MAK egyik festménye díszítette. Utóda igyekszik a szakmai munkára koncentrálni. Sikere garantált: a múzeum szecessziós anyaga páratlan. Noever csínyeit a vizsgálat is visszaélésnek minősítette – szép összeget kell visszafizetnie.

Pénzügyi visszaélés gyanúja okozta a Kunsthalle élén Gerald Matt vesztét is. Őt sem mozdították el – maga mondott le, miután korrupció miatt nyomozás indult ellene, és munkatársai is elfordultak tőle. Az ügy vagy másfél évig húzódott. Utódát – egy ismert német művészettörténészt – hatvanhét pályázó közül választotta ki a városi kulturális szenátor. Az már csak a csattanó, hogy a korrupció gyanúját az államügyészség nem tartotta megalapozottnak, vagyis Matt becsületén ok nélkül esett csorba.

Az igazgatóváltás a Mumok – a Modern Művészetek Múzeuma, Ludwig-gyűjtemény – élén is rendhagyó volt. Ez a történet nem egyértelmű. Edelbert Köb – Hegyi utóda – tíz évig vezette a Múzeumi Negyedbe átköltöztetett intézményt, ám egy ideje hangos vitái voltak. A helyszűke miatt, amit már Hegyi is kifogásolt. Szemet vetett a szomszédos Kunsthalléra, ez ütközést jelentett annak tulajdonosával, a várossal. Végül a miniszter asszony jelezte, nem hosszabbít – közben Köb is közölte: nem kapaszkodik a székébe. Itt is német művészettörténész lett a befutó. Harmadik éve teszi a dolgát, feltűnés nélkül. Nem adják könnyen a sikert – Bécs nem a kortársművészetek városa.