Megbonthatatlan kötelékek?

Noha papíron úgy fest, hogy az izraeli kormány és a palesztinok dialógusa a gázai övezet ellen indított izraeli bosszúhadjárat következtében szakadt meg, a felújítására ezerszer kínálkozott volna mód, ha közben a jeruzsálemi kormány élén Ehud Olmertet nem a „héjának” ismert Benjamin Netanjahu váltja fel. Onnantól kezdve dupla lendületet vett az izraeli településfejlesztés, amelyen az 1967-ben megszállt ciszjordániai (palesztin) területek zsidó telepekkel való „beszórása”, illetve a meglevő telepek bővítése értendő. Noha Netanjahu kemény amerikai presszió nyomán idén szeptemberig – Jeruzsálem kivételével – tíz hónapra befagyasztatta az építkezéseket, tudni való, hogy az általa vezetett koalíció csak a vallásos pártok támogatásával életképes, márpedig azok megszállottan „telepespártiak”.

Abban nincs vita, hogy az egykori palesztin (brit) mandátumterületen két külön államnak kell léteznie, egy izraelinek és egy palesztinnak. Abban viszont annál nagyobb, hogy a palesztin állam mekkora legyen (akár területcserék révén); még nagyobb, hogy ennek az államnak, államocskának milyen mértékben legyen korlátozott a szuverenitása; abban pedig a legnagyobb, hogy Jeruzsálem kinek a fővárosa, illetve mekkora darab illeti meg belőle a palesztinokat. Arról pedig, hogy a milliós palesztin diaszpóra elűzöttjei visszatérhessenek eredeti lakóhelyeikre – a mai Izrael állam városaiba, településeire –, az izraeliek hallani sem akarnak.

Obama berág

Egy ponton – az idei tavaszon – Barack Obama (pestiesen szólva) „berágott”. Ennek oka alighanem az volt, hogy alelnökét, Joe Bident az izraeliek azzal a hírrel fogadták Jeruzsálemben, hogy újabb építési engedélyeket adtak ki a fővárost amúgy is koszorúba fogó – palesztin területeken létesített – települések bővítésére. Körülbelül ekkor mondta ki a szenátus előtt (a ma már Afganisztánban szolgáló) Petraeus tábornok, az öszszes közel-keleti amerikai erő főparancsnoka, hogy ha nem lesz izraeli–palesztin megállapodás, akkor Amerika stratégiai érdekei sérülnek.

A kimondatlan következtetés az volt, hogy Izrael nem annyira „érték”, mint amennyire „tehertétel”. Mármint egy olyan térségben, amelynek az olaja nélkül az Egyesült Államok egyszerűen nem lehet meg. Ennek megfelelően Barack Obama minden protokolláris szívélyességet nélkülöző módon fogadta a Fehér Házban Netanjahut, s a világ arról kezdett beszélni, hogy talán mégsem annyira „megbonthatatlan” az a szövetség, amely Izraelt és az Egyesült Államokat egymáshoz köti.

Tavasz múltán azonban összedőlt néhány prekoncepció. Maguk az amerikaiak kezdtek kevésbé hinni abban, hogy az izraeli–palesztin konfliktus megoldása vagy meg nem oldása közvetlen oksági összefüggésben van iraki és afganisztáni pozícióikkal. S valóban, nem kevés képzelőerő kell ahhoz, hogy valaki úgy vélje, az iraki szunniták és síiták meg nem szűnő, véres konfliktusa vagy épp a tálib lázadás ereje attól erősödik vagy apad, hogy épül-e egy-két új zsidó telep, vagy hogy mit hagynak meg az izraeliek a palesztinoknak Kelet-Jeruzsálemből.

Nyílt konfliktus

Ami április és július között az amerikaiakat igazán felizgathatta, az két addigi, szövetségesnek tekintett jó barát, Izrael és a NATO-tag Törökország nyílt konfliktusa volt. Az a bizonyos, szerencsétlen izraeli kommandóakció a Gázai övezet blokádjának megtörésére szervezett török – valószínűleg Hamasz-barát, iszlamista – flotilla ellen. Ennek a több halottal (mind török állampolgárok) járó támadásnak a részleteit most nem idézném fel, csak a következményt: Izrael enyhített a gázaiak blokádján, elébe menve ezzel nemcsak Törökország, nemcsak az Európai Unió, hanem az Egyesült Államok óhajának is. Netanjahu megmutatta, tud rugalmas is lenni, ha nincs más út.

Ennyi pozitívum, úgy fest, elegendő volt Obamának ahhoz, hogy megnyomja a számítógép „újrakezdés” (reset) gombját. Júliusban a Fehér Ház már ismét „a megbonthatatlan amerikai–izraeli barátság” szellemében üdvözölte Netanjahut, aki természetesen egy szóval nem ellenezte, hogy megint közvetlen tárgyalásokba bocsátkozzék Mahmúd Abbásszal.

De ekkor különös dolgok történtek – és tartanak mind a mai napig. Úgy fest, hogy a Palesztin Hatóság fél jobban a közvetlen tárgyalásoktól, mint az izraeliek. Mahmúd Abbász egyáltalán nem óhajt „szabadulni” az amerikai közvetítéstől, Mitchell szenátor szolgálataitól. Úgy érzi, csapdába sétál, ha leül Netanjahuval, mert nem lesznek ott az amerikaiak, akiktől sokkal több rokonszenvet, megértést, pártatlanságot, kiegyensúlyozottságot remél, mint az izraeli kormány képviselőitől.

E sorok írásakor kiderült, a Palesztin Hatóság egy – saját nézete szerint – minden eddiginél rugalmasabb és nagyvonalúbb békeajánlatot juttatott el Mitchellhez, éspedig abban a reményben, hogy az amerikai közvetítéssel jut majd el Netanjahuhoz. Izrael állítja, nem tud semmiről. Megint egy zsákutca, amelynek a háttere nem ismert. Az azonban bizonyos, hogy a palesztinok csak úgy hajlandók közvetlenül tárgyalni (megint) az izraeliekkel, ha a napirendjét, tartalmát stb. az amerikaiak közbejöttével alkudják ki. Ez ugyan nem lehetetlen, de feltűnő, hogy az izraeli kormányelnök süketnek tetteti magát. Ő azt ismétli egyfolytában, hogy augusztus közepén „megkezdődhetnek” a két fél közötti közvetlen tárgyalások.

Áruló rendszerek

Rendben. De akkor mi van a Hamásszal? Ez az iszlamista szervezet, amely korlátlan úr Gázában, természetesen úgy gondolja, hogy a Ciszjordániát és Gázát magában foglaló független palesztin állam jövőjéről őnélküle sem tárgyalni, sem dönteni nem lehet. Ennélfogva eltagadja Abbász jogát arra, hogy „valamennyi palesztin” nevében alkudozzon. Várja, hogy bevonják s ennélfogva – mint „terrorszervezetet” – legitimálják. Maga mögött tudja Szíriát, Iránt és a libanoniak jelentős részét is. És azt is tudja, hogy Abbászéknak plusz az egyiptomiaknak meg a jordániaiaknak nincs szebb álmuk, mint hogy őket kifüstöljék. De olyan magabiztos, mint még soha. Utóda, leszármazottja annak az iszlamista „Muszlim Testvériségnek”, amely türelmesen várja, hogy az olyan konzervatív, általa árulónak minősített rendszerek, mint Mubarak elnök Egyiptomja vagy Abdallah király Jordániája, a tátott szája felé gravitáljanak.

Ilyen hátországgal én is hátradőlve, kávét szürcsölgetve várnám, hogy mire viszik egymással az ellenségeim.