Kisháború

Izrael és az elpusztítására fölesküdött Hamász nem először háborúzik egymással. Két éve csak annak, hogy az utolsó konfliktus – Murszi akkori egyiptomi elnök közvetítése nyomán – tűzszünettel ért véget. Csakhogy azóta a térségben szinte minden megváltozott, és nem a Hamász javára. A szervezet, amely darab ideje már saját levében fő, alighanem kétségbeesett „rakétázásba” kezdett, remélve, hogy ha mást nem, az elveszített rokonszenv egy részét a vállalt mártíromsággal és az izraeliek idegeinek folyamatos próbára tételével vissza tudja szerezni.

A kiváltó, tényleges ok ez. Amire hivatkozni szoktak: csak látszat. Mint köztudomású, három izraeli tizenévest ismeretlen tettesek (palesztin területen) kegyetlenül meggyilkoltak, amire az izraeli biztonsági erők azzal válaszoltak, hogy újból összefogdosták (nem Gázában, hanem Ciszjordániában) azokat a Hamász-hívőként ismert, különféle bűncselekmények miatt elítélt arabokat, akiket a nevezetes Gilad Salit-túszcsere keretében szabadlábra helyeztek. Éspedig azzal az indoklással, hogy a gyilkosságokat a Hamász emberei követték el. Nem lévén más eszköz a kezében, a terrorszervezet bosszúból útnak indított egy csomó – időközben számban is, hatótávolságban is felgyarapított – rakétát. Tudatosan vállalta, hogy ha öngyilkossággal játszadozik is, kiszélesíti a konfliktust.

Csakhogy ekkor már nem számíthatott se Szíria, se Irán, se Egyiptom támogatására.

A Hamász, lévén a szunnita Muszlim Testvériség „leányvállalata”, elkövette azt a végzetes hibát, hogy a szíriai polgárháborúban nem az őt támogató – alavita, azaz síita – Basár Asszád elnökkel vállalt szolidaritást, hanem annak szunnita ellenfeleivel, aminek folytán vezetőit elkergették Damaszkuszból, és Asszád megvont tőle minden támogatást. Ami ennél rosszabb: a Hamász pálfordulását nagyon a szívére vette a síitizmus zászlóvivője, Irán, amely a szunniták iránti undorát leküzdve, tisztán Izrael-ellenességből jelentős anyagiakkal segítette addig a gázaiakat. Egészen pontosan havi húszmillió dollárral, ami pontosan elegendő volt a Hamász-kormányzat működtetéséhez. A pénzcsapot Teheránban elzárták.

De volt még ennél rosszabb is. Egyiptomban a hadsereg megdöntötte a Muszlim Testvériség, illetve az általa az elnöki székbe ültetett Muhammad Morszi elnök uralmát, és nyomban hozzálátott a Gázai övezetbe vezető alagutak maradékának lezárásához. Aminek az lett a következménye, hogy bedugult az üzem- és építőanyag-, élelmiszer- és csempészáru-áramlás, de alighanem a fegyverutánpótlás jelentős része is. (Alagutakat persze azóta is folyamatosan fúrnak.) S mivel a Hamász-kormányzat bevételeinek jelentős része az ilyenformán bejutott áruk megadóztatásából származott, Gáza ott maradt pénz és áru nélkül.

Nyomorra nyomor. Miközben sűrűn hullanak (vagy hullottak? – ma még nem tudni) az izraeli bombák a világ egyik legsűrűbben lakott exklávéjára, 1,7 millió ember tenyérnyi otthonára, a gázaiaknak nem csak a legkülönfélébb terroralakulatok rakétatámadásainak megtorlását, hanem a Hamász kíméletlen egyeduralmát is el kell szenvedniük. Holott túlnyomó többségük egyebet se akar, mint békében élni.

Ami azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a gyűlöleten kívül más érzés is lakozna bennük Izraellel szemben. Elegendő két halott gyerek, egy – akár szándékolatlanul – kiirtott család látványa, és nyomban elfeledkeznek arról, hogy a szomszéd (túl)hatalom egyszerűen nem tűrheti polgárai állandó veszélyeztetettségét. Nincs a világon ország, amelyik elviselné, hogy lakói elvileg békés körülmények között szirénák hangjaira meneküljenek naponta az óvóhelyekre, és attól rettegjenek, hogy valamelyik „tévelygő” rakéta esetleg becsap egy iskolába vagy óvodába.

Viszont az izraeliek is tudják, hogy a külvilág módfelett érzékeny arra, amikor ártatlan emberek hulláinak a látványával találja magát szembe. A többnapos „kisháború” egyik jellegzetes vonása, hogy az izraeli légierő, haditengerészet és néhány szárazföldi kommandó nagyon óvatosan válogatja meg a célpontjait és vigyáz arra, hogy az általa okozott „járulékos emberveszteség” ne lépje túl azt, amit Jeruzsálemben tűréshatárnak gondolnak. Természetesen így se kerülhető el, hogy a kivégzésre ítélt célszemélyek – általában Hamász-vezetők és jeles terroristák – otthonai, gépkocsijai környékén ne pusztuljanak el semmiben sem részes ártatlan civilek. Így is történik.

Minthogy azonban a Hamász mártíromságra rendezkedett be, hiába óvatoskodnak az izraeliek. A szervezet vezetőit cseppet sem érdekli, hány civil hullik el. Sőt. Ezt az egész ügyet a lehető legcinikusabban kezelik. Az áldozatok képeiért cserébe támogatást és pénzt akarnak, plusz több, dollárban is kifejezhető szolidaritást ciszjordániai testvéreiktől, akiknek a vezetőit, élükön Mahmúd Abbásszal, a Palesztin Hatóság elnökével, amúgy egy kanál vízben megfojtanák.

Nem nagyon reklámozzák, ezért le kell írnom: elvileg immár közös kormánya van az Izrael által még mindig megszállt Ciszjordániának és Gázának. Csakhogy ez a kormány kizárólag papíron létezik. Semmilyen hatalommegosztás nincs, főként azért, mert a Hamász nem engedi be Abbász embereit Gázába, a „hűbérbirtokába”. Nyugodtan le lehet fordítani Henry Kissinger régi viccét – „ha azt mondják, Európa, kit kell felhívnom?” – palesztinra. Hol a tényleges hatalom? Itt is meg ott is. Gázában egyneműbb, mint Rámalláhban, a Palesztin Hatóság „fővárosában”.

Ám a Hamász, amikor szolidaritást kér a testvérektől, nem kalkulál rosszul. A közhangulat miatt a szerencsétlen Abbásznak soha nincs más választása, mint hogy nekirontson Izraelnek, nem is annyira a Hamász meg a bombázások miatt, hanem azért, mert mindig mindenért Izrael a bűnös. Ez a legkényelmesebb álláspont, és ezúttal Abbász mondott egy égbekiáltó baromságot, amennyiben a Gázai övezet bombázását Auschwitzhoz hasonlította.

De a Hamász azért se kalkulál rosszul, mert nemcsak palesztin közérzület van, hanem izraeli is. Az izraeliek azt akarják: legyen vége, szűnjön meg a rakétázás, a szirénázás, az óvóhelyezés, a menekülés. Legyen béke. Ígéretet azonban csak arra kapnak a katonáiktól, hogy húzódjon a dolog bármeddig is, addig nem nyugszanak, amíg meg nem semmisítik Gázában az utolsó rakéta-kilövőhelyet, az utolsó rakétaraktárat. Ehhez azonban, ahogyan a dolgok most néznek ki, szárazföldi invázióra lesz szükség, azaz kisháború helyett egy nagyra. A levegőből nemigen lehet „kiszúrni” a mecsetekbe, óvodák pincéjébe rejtett rakétaállományt; a feltételezett tízezerből még mindig marad annyi (eddig kevesebb, mint ezret lőttek ki), amennyivel rettegésben lehet tartani – legalább – a Gázai övezet izraeli szomszédságában levő településeket.

Tehát? Tűzszünet kéne. De a Hamász nem adja olcsón a bőrét, Izrael meg nem engedheti meg magának, hogy bemegy Gázába, aztán úgy jön ki onnan, hogy a Hamász él és virágzik – ahogyan ez már megesett a libanoni hadjárat idején, sok évvel ezelőtt a Hamász testvérével, a Hezbollahhal. Az, hogy „egyszer s mindenkorra véget vetünk a rakétatámadásoknak”, inkább illúziónak tűnik, mint stratégiának.