Francia megkönnyebbülés – Macron az utolsó esély

Hosszú volt Franciaországban a kampány, és fárasztó. Lényegében tavaly ősztől, a jobboldal előválasztásától kezdve zajlott folyamatosan, mindenki belefáradt kissé. A színvonal sem verdeste a csillagos eget, ennyi talán külföldi szemmel nézve is kijelenthető. Maguknak a franciáknak sincs jobb véleményük, a közvélemény-kutatásokban a legtöbbször előforduló kifejezés a kampányra a „méltatlan”, a „szánalmas” és a „szomorú” volt.

A mélypont minden bizonnyal a két jelölt múlt heti televíziós vitája volt. Jellemző a franciák kifáradására, hogy a 2012-es vitát harmincmillió tévénéző látta, a mostanit tizenhatmillió. A műsorban egy igen agresszív hölgy kis túlzással „vitatkozott” egy kissé öntelt fiatalemberrel. Az egymást választékos kifejezésekkel pocskondiázó jelölteket látva bizony elgondolkozhatott a francia választópolgár, hogy vajon a fiatalság önértékkel bír-e. A 2012-es Sarkozy–Hollande-vita sem nagy államférfiak szín­­vonalas intellektuális párbaja volt, de a mostanihoz képest…

MTI/EPA/Christophe Petit Tesson

A mérsékelt lelkesedésssel köszöntött választási éjszaka után a kissé másnapos Franciaországnak (szerencsére a hétfő is ünnepnap volt, a náci Németoszág feletti győzelem emléknapja) azért van mit ünnepelnie: végül is sikerült megállítani a szélsőjobboldalt, ami a Brexit vagy Donald Trump megválasztása fényében távolról sem kis fegyvertény. Fontos volt ez mind Franciaország, mind Európa szempontjából.

A helyzet a két forduló közben egy kicsit forróbbnak látszott, mint amilyen valójában volt, legalábbis Le Pen tényleges győzelmi esélyeit illetően. A párharc talán a múlt hét elején volt a leg­szorosabb, amikor Le Pent 42 százalékon mérték, és a kampány dinamikája is egyértelműen az ő oldalán állt: egy hét alatt akkor 6-7 százalékot emelkedett a támogatottsága. Azután múlt szerdán elérkezett a két jelölt közti vita, amelyen Marine Le Pen olyan felkészületlenségről, a gazdasági kérdésekben való totális tájékozatlanságról tett tanú­­bi­­zonyságot, hogy ezt kénytelen volt agresszivitással ellensúlyozni.

Hasonlatos volt az egész egy nyilvános politikai öngyilkossághoz.
Végül is megint bebizonyosodott, hogy a közhelyek általában igazak. Le Pen végül is ott veszített, ahol sokan várták, azaz egyszerűen nem volt hihető, amit mondott. Méghozzá olyan „apróságokról”, mint hogy példának okáért milyen pénzzel fognak fizetni a franciák a boltban, ha ő lesz az elnök.

Most mindenki Le Pen meglehetősen csúfos bukásáról beszél. Jean-Luc Mélenchon, a radikális baloldal elnökjelöltje némi malíciával jegyezte meg, hogy Marine Le Pennek sikerült egy kétszemélyes versenyben harmadiknak lennie, tekintve hogy a távolmaradók, az érvénytelenül szavazók vagy szándékosan egyik jelöltet sem támogatók száma meghaladta a szélsőjobboldal eredményét.

Ez persze igaz, de az igazi bajokon mit sem változtat. Továbbra is két Franciaország van, az ipar elvándorlásától és a globalizációtól szenvedő országrészek, az alsóbb néposztályok többsége Le Penre szavazott, távol maradt vagy érvénytelenül voksolt. Hollande mondotta valamelyik búcsúinterjújában, hogy bizony nem volt könnyű népszerűtlen elnökként irányítani az országot, de őt „sohasem gyűlölték”. Macront az ország egy része már most, hogy finoman fogalmazzunk, „nem nagyon kedveli”. A baloldaliak jó része a neoliberális bankárt látja benne, a jobboldaliak pedig – s nem feltétlenül csak a mostani Le Pen-szavazók – a „vad globalizáció” hívét. Talán erre adott reakcióként mondta Macron győzelmi beszédében, hogy érti a haragot, ami Le Penhez vezette a szavazókat, és elnökként a szélre szavazás okait szeretné megszüntetni.

Macron legimitásához semmiféle kétség sem férhet, személyét és programját illető politikai-társadalmi legitimációjához azonban annál több. Egy adatra sokan felhívták a figyelmet, és alighanem igazuk is van: magasan Macron volt az a jelölt, akire a legtöbben jobb híján vagy éppen a szélsőjobboldal hatalomra jutása ellen szavaztak már az első fordulóban is. Akkor a szavazásra jogosult franciák háromnegyede (részvétel) egynegyedének (Macron eredménye) a kétharmada (az „elkötelezett szavazói” száma) akarta valóban, hogy Macron legyen az ország elnöke. A második fordulós számok alapján annyit tudunk, hogy Macron mostani szavazóinak a kétharmada valaki mást akart eredendően Franciaország elnökének. Macron politikailag kevésbé legitim elnök lesz, mint akár François Hollande volt. Nem túl jó előjel.

Noha az eredmények azt mutatják, hogy a szélsőjobbellenes „republikánus front” működött, de nyoma sem volt a 2002-es hangulatnak, amikor a voksukat leadó franciák több mint nyolcvan százaléka szavazott „befogott orral”, ahogy akkor mondták, arra a Jacques Chiracra, aki nem volt egy grállovag.

Alighanem hatalmas politikai baklövés lenne, ha Emmanuel Macron hinne a liberális, jobboldali újságíróknak, szakértőknek és politikusoknak, akik most azt állítják, hogy „példátlanul nagy legitimációt kapott, hogy megreformálja Franciaországot”. A legtöbben Valéry Giscard d’Estaing 1974-es megválasztását idézik fel, egyrészt a külsőségek és szimbólumok miatt: Giscard is meglehetősen fiatalon került Franciaország élére (noha azért hét évvel idősebb volt, mint most Macron, akiről nem felejtik el megemlíteni, hogy Napóleon óta a legfiatalabb államfő), ő is a megújulás, az új stílus igéretével. Giscard terve az volt, hogy – híres szavaival – „három franciából kettőt” liberális, modernizációs gazdasági és társadalmi programja mellé állítson. Kísérlete végül is megtört a bal- és a jobboldal közötti politikai törésvonal kitartó erején.

Annak ellenére hogy a szavazatok kétharmadával választották elnökké, Macron téved, ha azt gondolja, a „macronizmus” tette őt elnökké, nem pedig a szélsőjobboldal rémképe. A tévedés veszélye azonban fennáll, hiszen Macron alig hagy kétséget afelől, mire készül: Franciaország neoliberális szellemű reformjára. A hírek szerint rendeletekkel akar reformálni elnökké választása után. Meglehetősen bizonytalan ugyanis, milyen összetételű parlamenti többséggel az oldalán fogja irányítani Franciaországot.

Most már minden tekintet az öt hét múlva sorra kerülő törvényhozási választásokra vetül, hiszen az új elnök politikájának iránya mégiscsak ott dől el. A „kohabitáció”, együttélés (amikor a nemzetgyűlési többség „más színű”, mint az elnök) eddigi példái azt mutatták, hogy a tényleges politikai hatalom ilyenkor a kormányfő kezébe megy át. Most a helyzet persze különleges: nehéz megmondani, hogy az új elnöknek milyen a politikai „színe”, a pártrendszer pedig eléggé romos állapotban van, és szinte megjósolhatatlan, hogyan szerepel Macron saját mozgalma, amely még sohasem indult választáson. A francia választási rendszer csak egyéni választókerületekből áll (kétfordulós, többségi rendszerben), a második fordulóba kerüléshez az összes választópolgár 12,5 százalékának a szavazatát kell megszerezni. Jelen állás szerint az 577 választókerületből akár 350-400-ban is előfordulhat, hogy az öt fő politikai erő (Macron mozgalma, a Szocialista Párt, a mérsékelt jobboldal, a radikális baloldal és a szélsőjobboldal) közül négy bejut a második fordulóba. Röviden: bármi megtörténhet.

A tét pedig óriási, hiszen mindenki tisz­­tában van vele Franciaországban, hogy Macron nagyjából az utolsó esély. Mert „köztársasági front” ide vagy oda, az a köztársaság, amely egyre több embert „hagy az út szélén”, nem a nagybetűs Köztársaság, amelyről annyi szó esett a kampány napjaiban.

Most egyelőre mindenki kifújja magát, hogy aztán a harc, ezúttal a parlamenti helyekért, újrakezdődjék.