Egy sziget titkai

A tengelyhatalmak mindent megtettek, hogy elfoglalják a stratégiai szempontból kulcsfontosságú területet (a Málta nevű mellett két kisebb és négy lakatlan sziget alkotja az államot), vagy legalább megbénítsák a flotta- és légi támaszpontot. Ez olyannyira nem sikerült, hogy néhány hónappal a hős erőd kitüntetése után, 1942 nyarán a szövetséges hajóraj öt hadihajójának sikerült áttörnie a blokádot. Élelmiszert vittek a már éhező máltaiaknak, üzemanyagot a flotta tétlenségre kárhoztatott csatahajóinak.

Az áttörésre történetesen augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján került sor, így a túlnyomórészt katolikus lakosság annalesei „Santa Maria Convoy” néven jegyzik az „Operation Pedestal” sikerét. Fordulópont volt ez a földközi-tengeri hadműveletek történetében: egy évvel később, 1943 szeptemberében Máltán már az olasz flotta kapitulációjáról szóló megállapodást írta alá Dwight Eisenhower szövetséges főparancsnok és Pietro Badoglio marsall, Mussolini köpenyeget fordító korábbi hadvezére.

A szép szigetekért remélhetőleg utoljára viseltek hadat akkor, de lakóiknak az évezredek során kevés békesség jutott. Magukénak akarták föníciaiak és karthágóiak, volt azután a Római Birodalom része – akkortájt, 60-ban talált ott menedéket a hajótörött Pál apostol. Utóbb, néhány százados bizánci rend után, jó kétszáz év arab uralom következett. Majd jöttek uralkodni normannok és franciák, germán Hohenstaufenek és spanyolok, míg V. Károly, a Szent Római Birodalom ura a muszlimok által a Szentföld után Ciprusról és Rodosz szigetéről is elűzött johannita lovagoknak adományozta a szigeteket. Ők a 16. század közepétől Szuverén Máltai Lovagrend néven működtek, s eleinte nemcsak építettek, hanem flottájukkal kalózkodtak is a tengeren. A jótékonyságáért tisztelt rend hajdani lovagjai muszlimok ezreit fogták el, majd dolgoztatták rabszolgaként, gályarabként.

Málta szépségét a lovagok 275 éves uralma teremtette meg. Ők építették a palotákat és a templomokat, ők hozták, rendelték a műalkotásokat. S ők emelték a szilárd erődítményeket, amelyeket a magyar történelemből is jól ismert Szulejmán szultán csapatai több hónapos ostrommal sem tudtak bevenni.

1798-ban aztán az immár hanyatló lovagrend békésen átadta a hatalmat a kor erős emberének, Napóleonnak. A franciákat viszont nem kedvelték a máltaiak, és – brit segítséggel – már két év után kiebrudalták őket. Utóbb a szigetek önként betagozódtak a Brit Birodalomba, amely elsősorban katonai jelentőségüket látta: a flottatámaszpontot, amelynek oly nagy szerepe volt a második világháborúban, még a 19. században építették. Máltának nagy jelentősége volt a krími háborúban, s a Szuezi-csatorna megnyitása jótékonyan hatott a fejlődésére.

Hogy miért akart a pár százezres máltai lakosság már a 20. század elejétől szabadulni a brit uralomtól? Mert túlnyomórészt nem volt angol. A máltaiak az őslakos föníciaiak és karthágóiak leszármazottai, s persze nem maradt nyom nélkül az arab uralom sem. Tanúsítja a nyelvük: közeli rokona az Algériában, Tuniszban beszélt nyugati arab dialektusnak, s ez az egyetlen sémi nyelv, amelyet latin betűkkel írnak. (Egyébként sokáig hivatalos nyelv volt az olasz, a közeli Szicília nyelve.) Csak 1936-ra érték el, hogy az angol mellett London hivatalos nyelvként ismerje el a máltait is. Máig a jó négyszázezres lakosságnak alig hat-hét százaléka tekinti anyanyelvének az angolt, még ha azt szinte mindenki érti, beszéli, a gazdaság és a turisták örömére.

Nyelv ide vagy oda, az önállóságát sürgető Máltának 1921–1933 között korlátozott helyi önigazgatással kellett megelégednie, míg a kül- és a hadügyeket London fenntartotta magának. 1964-ig tartott, amíg a britek elismerték Málta függetlenségét – s 1979-ig, amikor távozott utolsó katonájuk. Nehéz idők voltak azok egyébként is: a munkanélküliség miatt 1945-től a hetvenes évekig százötvenezer máltai vándorolt ki hazájából.

Az önállóság első kormányát a Partit Nazzjonalista, a konzervatívok alakították, s ők vitték be utóbb az országot az Európai Unióba – ugyanakkor, amikor bennünket is felvettek. A nagy ellenlábas a Partit Laburista névre hallgat, s nem csekély riadalmat keltett a hetvenes években, amikor kormánya el nem kötelezettséget hirdetett, és e jelszó jegyében – Kínával, Líbiával teremtve szoros kapcsolatot – a brit csapatok kivonását kezdeményezte. Amikor 1996-ban újra kormányra kerültek, visszavonták az EU-csatlakozási kérelmet, de ebbe belebuktak, s az előrehozott választáson visszatértek az unióbarát konzervatívok. Máig ők kormányoznak, bár ’98-ban csak minimális különbséggel győztek a Munkáspárttal szemben, miközben sem a Zöldek, sem a nacionalisták nem jutottak be a 69 tagú parlamentbe.

Az éles politikai megoszlás némileg meglepő, ha tudjuk, hogy az EU legkisebb országának nem megy rosszul. Már 1998-ban bevezették az eurót, pénzügyi rendszerüknek a válság kevés gondot okozott, és gazdaságuk jól teljesít: a tavalyi 2,1 százalékos növekedés után idén 1,3, jövőre már 2 százalékot várnak, a 6-7 százalékos munkanélküliség jóval az EU átlaga alatt van. Igaz, a szigetek gazdasági szerkezetét az unió sok nagyobb országa is megirigyelhetné: a szolgáltatási szektor adja a nemzeti jövedelem felét, a munkaerő háromötöde ebben az ágazatban dolgozik. Főleg az idegenforgalomban persze: még a válság éveiben is évente jóval a millió felett van a napfényt s kulturális élményeket kereső turisták száma.

(A cikket teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)