Álom az államról

Mindenki ismeri azt a fogalmat, hogy „ország nélküli nemzet”. A kurdoké is ilyen, de senki máséval nem vethető egybe. Mindenekelőtt létszámban nem, mert legalább harmincmillióan (!) vannak. De nem úgy szóródtak szét, mint a zsidók vagy az örmények, hanem valójában – földrajzilag – nem szakadtak el egymástól, csak épp négy szomszédos „fedél” alatt élnek. Ezek közül messze a legnagyobb a 75 milliós Törökország, aztán Irak, Szíria és Irán. Mind a négyben ők alkotják a legnagyobb nemzeti kisebbséget, körülbelül úgy, ahogy a magyarok Romániában, Szlovákiában és talán Szerbiában is. Csakhogy nekik nincs és nem is volt anyaországuk.

Az ottomán birodalom felbomlása (első világháború) után léteztek tiszavirág-életű kurd minientitások, de se helyi, se nagyhatalmi érdek nem fűződött ahhoz, hogy egy államban egyesülhessenek. Valamennyi, kurdok lakta térségi hatalom féltékenyen őrizte határait, szuverenitását, nemzetállami jellegét. Talán a Szovjetunió lehetett volna az egyetlen, amelyik Irán szövetséges megszállása (1941) után oltalmába veszi a kurdok iráni területen létesített saját „államát”, a Mahabadi Köztársaságot, ám minthogy maga kreálta, maga is mondott le róla, reménykedve abban, hogy egész Irán kommunista fordulatnak néz elébe.

De fordítsuk pillantásunkat Törökország felé, mert ellentétben Iránnal, ahol a kurdok gyakorlatilag integrálódhattak a császárság intézményeibe, vezető testületeibe, gyakorolhatták nyelvüket és fejleszthették kultúrájukat, Kemal Atatürk Törökországa a megnyert háborúk, az országegyesítés után a hatalmas kurd kisebbségnek még a létét sem volt hajlandó elismerni. Számára nem a kurdnál nagyságrendekkel kisebb, rettenetesen meghurcolt örmény közösség volt a fő ellenség, hanem a kurd, amely kétféleképp se illeszkedett be az első világháború utáni Török Köztársaságba. Egyrészt úgy nem, hogy kívül érezte magát (joggal) a török nemzetállamon; másrészt úgy nem, hogy az Atatürk kíméletlenül világiasan, európai módra megszervezett országában ő maga vallási-törzsi közösségekben élt.

A törökországi kurd közösség az ankarai elit és a hadsereg szemében a szeparatizmus jelképévé nőtte ki magát. Ennek megfelelően az egymást követő török kormányok a lehető legmegalázóbb módszereket alkalmazták a kurdokkal szemben. Csak mutatóba: a nevük se lehetett az, ami, helyette a „hegyi török” volt használatos; tilos volt használni a kurd nyelvet és szigorúan büntették a kurd kultúra bármely megnyilvánulását. Kurdok nem viselhettek közhivatalt, nem alakíthattak politikai pártokat és szervezeteket.

A török kormányoknak direkt a kezére játszott, hogy az erősen baloldali, ha nem épp kommunista befolyás alatt álló, törvényen kívül helyezett Kurdisztáni Munkáspárt (PKK – amelynek vezére, Abdullah Öcalan 15 éve börtönben ül) terrormódszerekhez folyamodott. Ilyenformán a szeparatizmus vádjához az erőszakos hatalomátvétel kísérletének vádja csatlakozott. Némi lazulás – a nyelvhasználat javára – csak 1991-ben következett be, amikor Özal elnök liberálisabb politikát indítványozott a kurdokkal szemben, és önállósulhattak azok a mérsékelt politikusaik, akik addig ellenzéki, „kurdbarát” török pártok színeiben tevékenykedtek. Alapjában véve azonban a kurdok szegregációja országosan soha nem szűnt meg. 2003-ban azonban valami érlelődni kezdett. Az Erdogan-kormány félreértette a Szaddám-rendszer bukását követő iraki kurd autonómiatörekvéseket. Azok soha nem irányultak Törökország ellen vagy a határ két oldalán élő kurd közösségek összekapcsolásáért. A Barzani-klán (Kurd Demokrata Párt), amely hosszú évtizedek óta uralta az iraki kurdokat, a szövetségi alapon szerveződő új Irakban regionális autonómiát, területet és – legfőképp – rendelkezést követelt magának a kurd területeken fellelhető olajkincs fölött.

Barzaniék, tekintet nélkül arra, hogy 15 millió törökországi testvérük egyenlő jogokhoz jut-e vagy sem, a maguk 6,5 millió hívével igen jó kapcsolatokat építettek ki a nacionalista-iszlamista ankarai kormány felé, tudván, hogy ha övék lesz a kirkuki kőolaj, akkor azt csak egy Törökország felé tartó vezetéken át exportálhatják. Ilyen vezeték egyébként létezik, csak épp a bagdadi kormány nem engedi, hogy a kurdok „saját céljaikra” használják, és lefejjék a hasznát. Tehát épülnie kell egy újnak, és épül is. A törökök mohón áhítják a kurd kőolajat (és földgázt), és ennek az óhajnak szenzációs politikai kifejezést is adtak.

Tudván, hogy Mahmud Barzani, a KDP vezetője – látván az iraki belpolitikai válságot és azt, hogy kilátástalan polgárháború folyik a szunnita és a síita fegyveres csoportok, a hadsereg és az ISIS névre hallgató terrorszervezet között – népszavazást akar rendezni az eddig regionális autonómiaként funkcionáló „Iraki Kurdisztán” függetlenségéről, Hüseyin Celik, Erdogan miniszterelnök pártjának szóvivője azt nyilatkozta a minap a Financial Timesnak, hogy ha az iraki kurdok a múltban ki akarták volna kiáltani a függetlenségüket, azt török részről casus bellinek tekintették volna, ám „ma már nincs joga senkinek ilyet mondani”.

Persze Celik csak követte főnökét. Tavaly novemberben, amikor Erdogan a törökországi Diyarbekirben találkozott Barzanival, általános megdöbbenésre beszőtte mondandójába a Kurdisztán kifejezést. Ez volt a rajtlövés. Celik már csak úgy balkézről mondta ki, hogy az iraki kurdok szabadon dönthetnek a jövőjükről, és „entitásukat” (országukat?, államukat?) annak nevezik, aminek akarják.

Ismétlem, a Kurdisztán kifejezés az eddigi török szóhasználatban nemhogy háborús ok lett volna, hanem valóságos istenkáromlás. Hiszen kurdok mint olyanok évtizedeken át a török politikában nem is léteztek. És mi van most? Erdogan félig-meddig legalizálta a PKK-t (van város, ahol a PKK lobogói lengenek), harcosainak ezreit engedte ki a fogságból, lefogott kurd parlamenti képviselőket ugyancsak, és elfogadtatott egy törvényt, hogy kurd nyelvű oktatás immár lehetséges, igaz, csak magániskolákban.

Megvilágosodott jótét lélek vagy számító politikus? Kétségen felül: utóbbi. Augusztusban Törökország első közvetlen elnökválasztását tartják, Erdogan jelöltette magát, és tisztában van azzal, hogy kurd szavazatok nélkül kétséges a győzelme. Aminek viszont ára van. „Szeretnie kell” az iraki kurdokat még akkor is, ha a velük kiépített kitűnő gazdasági kapcsolatok nem késleltetik, hanem esetleg siettetik az iraki állam szétesését.

A helyzet több mint bizarr. A muszlim kurdoknak eddig egy barátjuk volt a térségben: Izrael. Ha Erdogan melléjük áll, kockáztatja az iszlám világ, sőt saját hívei rokonszenvét, holott őt magát iszlamistaként kategorizálják. Ennél is nyomósabb szempont, hogy ha az „Iraki Kurdisztán” függetlenné válik, akkor az Egyesült Államok egész iraki háborúja, a három nagy közösség (síita, szunnita, kurd) békés, demokratikus együttélésére alapozott koncepciója a porba hull. Barzaniékra óriási nyomás nehezedik Washingtonból, hogy egyezzenek ki Bagdaddal: nagyobb autonómiáért cserébe adják föl függetlenségi törekvéseiket.

De! Kéznyújtásnyira van csak a kurdok (egy részének: ötödének) történelmi álma: a saját állam. Legalább Irakban. Másfelől a nagy amerikai olajtrösztök (ExxonMobil, Chevron) ugrásra készen várják, hogy rátehessék kezüket a kurd olajra, mert az ottani föld mélyén akkora kincs rejtőzik, hogy az „Iraki Kurdisztán” éveken belül a világ egyik legnagyobb olajexportőrévé válhat. A mennyiség lehet akár ötvenmillió tonna is! Ja, hogy az olaj Iraké és nem az iraki kurdoké? Ezt a kérdést majd a „lent, a terepen” kialakult erőviszonyok döntik el.