A puccs nem akadály – Izgalmak Montenegróban

„Miről van szó? Nem válaszol a hívásomra, pedig 23 emberrel állok itt! Itt állok az emberekkel, és nem tudok mit mondani nekik! Ez nem baszkódás!” Ez egy részlet abból a lehallgatott telefonbeszélgetésből, amelyet Bratislav Dikić nyugalmazott szerb csendőr tábornok és a Szingya névvel illetett egyén folytatott hét nappal az október 16-i montenegrói választások előtt. Szingya a tábornok ideges kitörésére megnyugtatólag azt mondja, hogy minden rendben lesz, de rá is pirít a volt csendőr főparancsnokra: „Ha megijedtél, fordulj vissza!” A tábornok nem hagyja magát: „Komolytalan, hogy nem jelentkezik ezen a számon, meg kellene néznie, hogy mi van a pálinkával és üvegekkel, mert ezeket ellenőrizni kell, és megtisztítani.”

Nem tudjuk, mi történt a pálinkával és az üvegekkel, amelyek a beszélgetésben állítólag fegyvereket és puskákat jelentenek, mert a választások előtti éjszakán a montenegrói különleges ügyészség parancsára a rendőrség rajtaütött egy szerbiai állampolgárokból álló, mintegy húsztagú csoporton, amelyet azzal gyanúsítanak, hogy fegyveres diverzáns akciót akartak végrehajtani Podgoricában, Montenegró fővárosában. A választás napján 23 órakor léptek volna akcióba, amikor már ismertek az eredmények. Ha győz a kedvenc pártjuk (nem mondják ki, melyik, de nyilvánvaló, hogy az oroszpárti, NATO- és Nyugat-ellenes Demokratikus Frontról van szó), akkor mindenki nyugton marad. Ha viszont ismét Milo Đukanović miniszterelnök pártja, a DPS (Szocialisták Demokratikus Pártja) nyer, egymás után immár kilencedszer, akkor a fegyveresek bevonulnak a parlamentbe és letartóztatják a legyőzhetetlennek tűnő kormányfőt.

Fotó: MTI/EPA

Olcsó dél-amerikai sorozat epizódjának is tűnhet a feltételezett eseménysor, csak egy valós országban, valós szereplőkkel játszódott le. Vagyis: Montenegróban október 16-án rendes (a Balkánon érdemes hangsúlyozni, hogy nem rendkívüli vagy előrehozott) választásokat tartottak. A valamikori Milošević-követő, Dubrovnik bombázása idején is miniszterelnök, egykori Moszkva-barát Đukanović évekkel ezelőtt nagyot fordított a politikáján, és immár elkötelezett NATO- és EU-tagjelöltként nyerte meg a választásokat. A több mint félmilliós ország többsége továbbra is benne látja a garanciát, hogy a Szerbiától nemrégen függetlenedett montenegróiak megtarthatják nemcsak állami szuverenitásukat, hanem nemzeti függetlenségüket is. Az ország lakosainak másik része (a kisebbik) ugyanis szerb nemzetiségűnek vallja magát, és hallani sem akar különálló montenegrói nemzetről.

A szembenállás 1920 óta tart. Mindenesetre az oroszimádat osztatlan és általános volt az újabb kori történelem során. „Mi és az oroszok 200 millióan” – szólt az örök érvényűnek vélt hitvallás. Még az utóbbi években is ez a gyakorlati életben úgy valósult meg, hogy orosz újgazdagok sorra vásárolták fel a montenegrói tengerpart értékesebb ingatlanjait. A távolodás a 2006-os függetlenedés után kezdődött, és manapság már Moszkva politikai ellenfélként tekint a đukanovići Crna Gorára, amely keresztbetesz balkáni stratégiájának. Montenegró „elvesztése” után már csak a látszólag ingatag Szerbia marad potenciális szövetségesként, erre azonban aligha lehet komoly stratégiát építeni.

Tehát: bármennyire kicsi is Montenegró, az oroszok nem adják fel a harcot, hogy megakadályozzák annak végleges euroatlanti  elköteleződését. Ami már jócskán halad a maga útján, hiszen minden valószínűség szerint Podgoricát jövő év közepén felveszik a NATO-ba, EU-csatlakozási tárgyalásai pedig már hét éve folynak.

Az októberi választások jó alkalmat nyújtottak arra, hogy még egyszer, talán utoljára, Moszkva változtasson ezen a trenden. Đukanović már több mint negyedszázada van hatalmon, közben számos nemzetközi korrupciós botránynak is valós vagy vélt szereplője volt (például cigarettacsempészet), Olaszországban bíróság elé akarták állítani. A montenegróiak is kezdenek belefásulni az egyeduralomba, a választások előtti kimutatások rendre a kormányzó DPS gyengülését jelezték. Putyinék pénzt és propagandát nem kímélve az esélyesnek tűnő Demokratikus Front mögé álltak.

Nem jött be a számításuk. Đukanović meggyengült ugyan, de korántsem annyira, hogy átadja a hatalmat. Még így is duplaannyi szavazatot (36 százalék) szerzett, mint a DF (18 százalék). Feljöttek persze egyes kisebb pártok, az ellenzék összefogva talán még kormányt is tudna alakítani. Đukanovićék viszont bizton számíthatnak a kisebbségi (két bosnyák, egy-egy albán és horvát) képviselőkre, így meglehet a szoros többség. Bonyolíthatja az ügyet, hogy az ellenzék egy kérdésben összefogott: nem ismeri el a választási eredményeket. Mégpedig azért, mert a választások napján hozták nyilvánosságra a szerbiai „puccsisták” letartóztatását és ezzel „lényegesen befolyásolták” a kimenetelt.

Arról nem is beszélve, hogy csak nagyon lassan és talán megszűrve jelennek meg újabb részletek az állítólagos kommandósokról. Még Belgrád, értve ez alatt Aleksandar Vučić miniszterelnököt, is inkább kétkedve fogadta a leleplezést. Azt pedig azonnal kinyilvánította, hogy az ügyhöz semmi köze, s a bandavezérnek megnevezett Bratislav Dikić nyugalmazott tábornokot egyébként is politikai ellenfelének minősítette. Dikić, a szerb csendőrség 2013-ban leváltott parancsnoka olyan színes egyéniség, amilyenből tucatnyi akad a szerb társadalom „patrióta” részében. Közvetlenül azért váltották le, mert csendőrei, köztük az öccse, gyilkosságba keveredett. A valódi ok valószínűleg az volt, hogy a csendőrségen belül olyan elit egységet akart létrehozni, amely speciális feladatokat látott volna el. A rendőrségen belül korábban már volt egy ilyen alakulat: a hírhedt vörös sapkások, akik többször kíséreltek meg gyilkosságot az akkori miniszterelnök, Zoran Đinđić ellen. Az utolsó sikerült.

Mindenesetre nem világos, hogy mit keresett a tábornok huszonnegyed­magával Montenegróban a választások előtti éjszakán. Jelenleg harmincnapos előzetesben ülnek. A podgoricai különleges ügyészség szerint a „puccsistáknak” az volt a terve, hogy montenegrói rendőregyenruhákban hatolnak be a parlament épületébe és onnan a tömegbe lőnek azzal a céllal, hogy pánikot és zavargásokat keltsenek. Előtte meghatározott helyeken automata fegyvereket vettek volna fel.

Az ellenzék a magyarázattal nem elégszik meg, és követeli, hogy a különleges ügyészség kézzelfogható bizonyítékokkal álljon elő. Gyanús viszont, hogy Belgrád csupán konzuli segélyt ígért a „puccsistáknak”. Biztonsági elemzők szerint az akció komolytalannak tűnik, hiszen Đukanović miniszterelnök mögött erős és szervezett rendőrség, katonaság és titkosszolgálat áll. Az állítólagos merényletkísérlet hozhatott szavazatokat a kormányzó pártnak. Ennek ellenére az EU, a NATO és a nyugati országok szabályosnak és érvényesnek minősítették a választásokat. Az ellenzék viszont a szabálytalanságokra panaszkodik és a számára elérhető médiában a következő viccet is terjeszti:

Két idős montenegrói beszélget a választás napján:
– Te elmész szavazni?
– Nem hiszem, mert nagyon beteg vagyok, ki sem bírok kelni az ágyból.
– Ez nem kifogás, Jovo még a sírjából is felkelt, hogy szavazzon.