A gyerek Hitler világa

Az osztrákok sokáig a nácik első áldozataiként prezentáltak magukat a világban. Ez féligazság. Országszerte százezrek ünnepelték annak idején a bevonuló Führert. (Igaz, a gyászolók nem látszottak.) Ismert az is, hogy az osztrákok aránya magas volt a haláltáborok parancsnokai, személyzete s általában a nácik között. A köztudat azonban változott, változik, az idő múlásával tárgyszerű, önkritikus lesz a politikai emlékezet.

Tiszteletet parancsoló példát adott erre Linz és a programot felvezető kiállítás, amely felhívja a figyelmet: „Nem először áll városunk az európai kultúrpolitika fókuszában.” Hetven éve Adolf Hitler bejelentette, hogy ifjúsága városát a birodalom kultúrájának egyik központjává teszi. (Párhuzamként képzeljük el, hogy Pécsett – még az európai szereplés előtt – kiállítás nyílik, amely a holokauszt, a németek kitelepítése, a Rákosi-diktatúra helyi történetét tárná a világ elé...)

A rendhagyó tárlat a Schlossmuseumban látható márciusig. A Duna és a város felett, azon a helyen, ahol a Führer nyugdíjaséveit kívánta volna eltölteni. De hát miért választotta éppen ezt az eléggé jellegtelen, ma is vidékies osztrák várost? Mert hát errefelé cseperedett fel a kis Adolf. A szülővároska – stílszerűen Braunau az Inn partján – a német határon fekszik. Dolfi tízéves, amikor a család a Linz melletti Leondingbe költözik. A kiállítás dokumentumaiból megtudjuk: Adolf franciából pótvizsgára utasíttatott, majd rossz eredményei miatt kimaradni kényszerült a reáliskolából. Nem volt tehát sok sikerélménye. Mégis: amikor ’38 tavaszán bevonultak, a Führer itt megállt, és gyújtó hangú beszédet mondott a főtéren. „Amikor a gondviselés elszólított e városból a birodalom vezetésére, megbízást is adott. Azt, hogy drága hazámat visszaadjam a német birodalomnak. E megbízást immár teljesítettem...”

Már régen elhatározta, hogy Linz az öt „Führer-város” egyike lesz. (A többi kiválasztott: Berlin a „világfőváros Germania”, München, Nürnberg, Hamburg.) Linzben kellett volna állnia a birodalom reprezentatív művészeti múzeumának. Alapjául Hitler a „magángyűjteményét” bocsátotta rendelkezésre. Azt, ami Raubkunst, azaz rablott műtárgyak néven szerepel a szakirodalomban. Hozzá a „Führervorbehalt”: Hitler előjoga, hogy az Európa minden részéből összerabolt műkincsekből kiválassza azt, amelyet múzeumához méltónak ítél. Zsidó tulajdont elsősorban, persze. Hans Posse, a drezdai múzeum szakértő igazgatója kapta a nemes feladatot a páratlan módon összelopott gyűjtemény összeállítására. Albert Speer felügyelte a linzi tervezést.

Az „új Linz” makettja vele volt a Wolfschanzében, a főhadiszálláson, aztán még a berlini bunkerben is. Sem az ígért Opera, sem a múzeum nem épült ugyan meg a háború közepette, de az utóbbi anyaga összegyűlt. Amikor jöttek a szövetséges csapatok, a Salzkammergut sóbányáiban helyezték biztonságba ezeket. Szerencsére a linzi Gauleiter őrült tervét, hogy robbantsák be az aknákat, a munkások megakadályozták.

Az amerikaiak különleges szakértőkkel érkeztek, akik a műkincseket egy biztonságos müncheni raktárba szállították. Onnan próbálták megtalálni a tulajdonosokat, s visszaadni a Raubkunst-tárgyakat. Ez csak részben sikerült, hiszen sokukat családostól már rég elégették. Így az ügy, tájékoztat a kiállítás tárgyilagosan, máig foglalkoztatja az illetékeseket.

Egy szállítmány ’45 tavaszán már nem jutott el a sóbányákig, ezért felrakták a képeket egy gazda padlására. Ő – a következményektől tartva – csak hosszú évek után mert szólni, mi van a padlásán. Egyetlen festmény holland tulajdonosát tudták megtalálni. A többi kép osztrák gyűjteményekben maradt. Felső-Ausztria illetékesei egyébként a háború után teljes komolysággal igényt is formáltak volt a sóbányákból előkerült műtárgyakra, mondván: azokat végül is osztrákok mentették meg...

A helybéli idősebbek feltehetőleg tudják, a fiatalabbak s az idegenek kevésbé: a széles Nibelungen híd megépítése, amely a város tengelyéből vezet át a Dunán, Hitler döntése volt. Akárcsak a két szürke, masszív, kaszárnyajellegű épületmonstrum a hídfőnél. Ha nincs Sztálingrád és a következményei, ebben az ízlésben épült volna át Linz egész központja. A „Hitler-házakban” ma is hivatalok vannak, és áll az a 12 ezer lakás is, amelyet a Führer az ő kedves városának építtetett. Kellett a munkaerő: itt készült el az új hadiipari bázis, a Hermann Göring Művek (a mai VOEST-Alpine Rt. előde). A rabszolgamunkával működött Mauthausen kőbányája csak 15 kilométerre van Linztől, s nem volt messze számos melléktábora sem.

A Schlossmuseum kiállításának tudós rendezői alapos munkát végeztek. Utánajártak annak is, mit gondoltak valójában a nácik a művészetekről. Az építészetben (amely iránt a Führer különösen érdeklődött) nem volt ideológiai vezérelv. A lényeg, hogy a méretek óriásiak legyenek. (Aki el akarja képzelni, hogyan nézhetett volna ki Linz, az vessen egy pillantást az ötvenes évek moszkvai szocreál köz- és lakóépületeire – a hasonlóság meglepő.)

A népfelvilágosítás és a propaganda minisztere (ez volt Joseph Goebbels hivatalos címe) az 1937-es müncheni birodalmi művészeti kiállítás után a linzi Führer-városban nyitott meg hasonlót. Az akkor már régen világos volt, hogy az „elfajzott” modern művészeti irányzatokról hallani sem akartak. Már csak azért sem, mert azok javarészt zsidó alkotókhoz fűződtek – bár elfajzottnak számított az osztrák (árja volt, de komcsi nem) Oscar Kokoschka is. Érdekes viszont, hogy a nem műveletlen Goebbels pártolta az expresszionistákat, s csak Hitler ellenállásán múlott, hogy ők nem kerülhettek be a birodalom átmeneti művészeti Walhallájába.

Helyet kaptak benne viszont nagy osztrák alkotók, akik persze nem tiltakozhattak. Így Anton Bruckner, a linzi dóm egykori orgonistája. (Emlékét a Reichsbrucknerchor és a Reichsbrucknerorchester őrizte.) Tisztelendő német osztráknak számított szegény Mozart, de Schubert, Brahms és Johann Strauss is. És bár a közkönyvtárakat átfésülték az „elfajzott” szerzők művei után kutatva, Linzben nem volt nyilvános könyvégetés. Ilyesmire az Ostmarkban csak Mozart városában, Salzburgban került sor.

S még egy kis történet a Schlossmuseum tájáról. Élt Linznek városában egy derék orvos, Ernst Blochnak hívták. 1907-ben Hitler súlyosan beteg anyját istápolta. S bár mindent megtett, az asszony meghalt. A Führer ’38-ban megkerestette az orvost, hogy biztosítsa őt nagyrabecsüléséről. „Ha minden zsidó ilyen lenne, mint maga, nem lennék antiszemita” – közölte vele. Továbbá azt is, hogy maradjon nyugodtan, a védelme alatt áll. S bár tényleg nem bántották, Bloch jobbnak látta 1940-ben kivándorolni az Egyesült Államokba, ahol ’45-ben meg is halt.

Így már nem vehette hírét, hogy Ernst Koref, Linz első háború utáni szociáldemokrata polgármestere nyilvánosan megköszönte ’45 májusában távozó náci elődje, Franz Langoth munkáját. (Az SS-Brigadeführer vérbíróként is működött, 41 halálos ítélet fűződött nevéhez.) Ám két év internálás után, 1950-ben államfői amnesztiát kapott, 1973-ban pedig utcát neveztek el róla Linzben, igaz, 1986-ban visszavonták e sajátos döntést. A példás kiállítás rendezői arra is emlékeztetnek, hogy a nácikat annak idején bizony mind a szocik, mind a konzervatívok befogadták. A „nácitlanítás” igencsak vontatottan haladt. Annál is inkább, mert a törvényben előírt felelősségre vonásról gyakran épp a hivatalukban maradt volt nácik döntöttek.