Záróra

Minden a menetrend szerint alakult. Seuso-kincsek prezentálása szerdán. Metróátadás pénteken. Impozáns, tömegerejében is lenyűgöző Békemenet gyülekezése szombaton. Kora délután a híveknek a Bajcsy-Zsilinszky és Andrássy utakon való terelgetése. A civil szféra egyesülése a Fidesszel fél négykor. Orbán-beszéd, Kossuth-nóta, aztán oszolj és szavazz.

Persze maga a Békemenet-projekt lassan, de biztosan kifullad. Két éve, 2012 januárjában kezdték, de a szüzsé mára megkopott. Az út hosszú és dögunalmas, sehol egy gyarmatosító, csak a fene nagy béke és a kétórás kutyagolás. A torok kiszárad, az ásványvíz négyszáz, a pestiek hunyorogva bámulnak. A Békemenet, a nagy nemzeti seregszemle igazi referenciamunka. Vonulás az úr, Orbán lábai elé, hogy fogadalmat tegyen a nép: egy hét múlva az urnák elé járul.

Papucsos műszittya

Szól is a nóta az Alkotmány utca sarkán, húzzák a hegedősök, tűz a nap, a Bajcsyra sorra futnak be a bérelt civil pártbuszok Nyírség, Acsa, Hajdúnánás, Békéssámson, Körösladány felől. Különösen a keleti kontingens erős. Épp egy Nyíregyháza feliratot cipelő csapat kászálódik le, bizonytalanok, feszültek és zajosak.

– Lépés, in-dulj, jobbra integrálódj! – ordítja a turné hrabali Pepin bácsija, és ez feszültségoldó tréfa. De aztán túlmennek az utcasarkon, keveregnek, alig találnak be a nagy közös akolba.
A szociokulturális összhatás vegyes. Egyik-másik utas akár közmunkás is lehetne, szandálban, kínai tréningben, Hungary feliratú dresszben felugrott vonulni Pestre, aztán húzás haza, este az ivóban mesélheti, élőben látta Orbánt. De a többség megadja a módját. A budai úrinők alkalomra fodrászoltattak, néhány úr Bocskaiban feszít, csizma helyett Salamander cipőben. Meg néhány műszittya is akad, tarsolylemezes, cobolyprémes, papucsos, Levi’s farmeros. Persze itt nem a szerkó számít, hanem a szív, az akarat. Meg a szavazat.

A CÖF-vezérkar hangpróbát tart a jól ismert Csepel teherautón. Hatan vannak. Ezt a két évet ők bumlizták végig. Kampányt szerveztek, spóroltak, legyen pénz felvonulásra, óriásplakátra. Nyilván a szájuktól vonták meg a falatot. (Eddig ez a hivatalos verzió.) Illő, hogy szót kapjanak ők is, mert eljött az összegzés ideje. Csizmadia úr, expincér és szőnyegkereskedő a döntő harcról, az eredmények megvédéséről, az új magyar világról beszél. Széles Gábor is felolvas húsz magvas mondatot, Stefka főszerk elmakog pár szót, „felemelő élményeiről” beszél. A két vezérürü, Bayer és Bencsik egyaránt magáénak érzi a kormánymentés történelmi ötletét. De Bayer szózatán most is átüt némi aggodalom: nehogy már azt higgye a böszme szavazó, hogy pufira nyerték magukat. A balos honvesztő ravasz. Felméréskor mond ezt-azt, a végén meg jön a puffanás.

De hiába beszélnek.

– Két-har-mad, két-har-mad! – ordít szótagolva egy ittasult úr, kezében „Szavazz!” transzparens. Hát ettől óv a Bayer–Bencsik-tandem. Az elbizakodottságtól.

Széles úr feje

Indul a séta a térre. A hangulat először még lakodalmi. Döngicsélés, jó ebédhez szól a nóta, dobszó. Lassan alábbhagy. A hirtelen jött kora nyárban szótlanul caplatunk át a kihalt városon. Szelfik készülnek ezerszámra. Hadd lássa majd Békéssámson, hogy az Andrássyn állok, a háttérben Széles úr feje.

Interjúk is születnek, dolgoznak a stábok, különösen az Echo aktív.

– Fontosnak tartja, hogy a kormány által lefektetett értékek, mint például a család, azok megvalósuljanak? – szakad ki a riporterből a kérdés. Nyugdíjas nőt abajgat. Néz is szegény erősen, majd legyint, hát persze, fontos. A lefektetett érték meg a kormány.
A Hősök terét lassan megszállja a CÖF. Most minden erőt be kell vetni. A segédcsapatokat is.

Középtájon, szórványban már viktor-viktor-viktoroznak, de az is elhal, a hőség lefojtja a hangerőt.

– Hajrá, Fidesz, hajrá, Lungo Drom! – rikkant egy hang a hátunk mögött. Egy csapat roma vegyül a nemzeti CÖF-turmixba, mire ritkulnak a sorok, egy őszes úr finnyásan elhúzódik. Pedig elkél a megújító lendület, és Farkas Flóri spanjaiban ez megvan. Drukkolnak, drukkolnak ők a Fideszüknek, ha hívják őket, mennek, a többség mégis furcsállkodva néz rájuk. Rögtön egy Kusturica-film forgatagában találjuk magunkat. A lábunk alatt kis srácok köröznek (van vagy nyolc), két kalapos bajuszember letesz két kerti széket a betonra, és verik is a blattot. A nők cigiznek, énekelnek, veszekednek, két kamaszlány táncra perdül a Kossuth-nóta dallamára, léteznek, boldogok.
Az úri közönséget feszélyezi a túlcsorduló élet. Egy koros férfiú ingerülten fordul hátra:
– Mondják, nem hallgatnának végre egy kicsit? Vagy húzódjanak hátrébb.
Világos. Ő most magasztosulni, azonosulni, lélekben emelkedni jött, zavarja a pórias zajgás. Bomlik a Nemzeti Együttműködés Rendszere.

De a rend gyorsan helyreáll, mert Kocsis Máté konferanszié végre bejelenti:
– És most hallgassák Orbán Viktort, Magyarország miniszterelnökét!
Orbán kicsit elnyűtt, dekoncentrált, zavarja is az éles szembefény, de hajszálpontosan tudja, mit akar. Nem is ragozza hosszasan.

– Újabb négy évet kérünk. Ú-jabb négy év-et ké-rünk – szótagolja.
– Megadjuk! – rivall a nép.
Ráadásul: rajtuk „Isten áldása”. Lerobbant, döcögő autót örököltek, de helyrepofozták, áramvonalasították, most jöhet a száguldás. Legyőzték a birodalmi bürokráciákat, „munkahelyek százezreit teremtették” (nem hasad meg az ég), megzabolázták a folyókat, új alkotmányt ütöttek össze. Kiszabadították magukat a Nemzetközi Valutaalap és a pénzvilág öleléséből, ami azért volt fontos, mert „ha mi nem állunk helyt magunkért”, „földönfutók leszünk saját hazánkban”. Magyarország létének lényege – Orbán víziója szerint –, hogy harcol az ellenséges külvilággal. Megy hát a küzdelem, de a közönség fárad, a tapsok is bágyadtabbak.

– Folytatjuk – mondja tömören Orbán, aki programelemzésbe ezúttal sem bocsátkozik. A lényeg, hogy csak most várnak ránk „igazán nagy tettek.” A magyar nemzetgazdaság hamarosan biztosítja a teljes foglalkoztatottságot, nem beszélve arról, hogy biztonságba kell helyezni még ezt-azt. Többek között a magyar földet. Elvégre a magyarság „bátor és nyílt összeesküvés” a nemzet megvédése érdekében. „Magyarországot magyar országnak” kell megtartanunk, mondja talányosan (ez tán a Jobbik közönségének szól), szembeszállva a hazafiatlanság kozmopolita mételyével. A Paks szót miniszterelnökünk ki sem ejti a száján, erről nincs Nemzeti Konzultáció. De nem is hiányolja senki a Hősök terén. Annál nagyobb figyelmet fordít a szavazási sillabuszra. Egységet bont, aki megosztja voksait, utal a Jobbik-szindrómára, a párt nevének említése nélkül. A baloldal szóba sem kerül. Olyan nincs is, a nemzetből kiiratkoztak, ők a hanyatló Nyugat árnyai.

Gyógyító közelség

Meleg van. Két idős hölgy csöndesen összecsuklik, a lépcső mellé támogatják őket, de mit tesz isten, a főnök közelsége önmagában is gyógyító erő: azonnal tapsikolni kezdenek. Orbán érzi, túlfűtött a légkör. Eleget szólt. Munkára fel, nyolc nap, és szezám, tárulj.

– Nagy tettek várnak ránk, barátaim – mondja a hangulat csúcsán. – Most kell bebizonyítani, hogy a négy év „nem fellángolás, igazi megvilágosodás”.
Finálé. Utoljára lobognak fel a zászlók, zeng a Viktor-Viktor, a hátunk mögött kis purdékat emelnek az ég felé („Ott van az Orbán bácsi, látod, Bernadett?”), szól a nóta, kattognak az okostelefonok. A CÖF az út végére ért.