Viszonyunk a Nyugathoz

- A magyar kormányfőnek a német kancellárhoz címzett kínos mondata nyilván megvilágít valamit a kormányerők és a Nyugat kapcsolatából, de a mélyén több lehet: az egész hazai elit hagyományos zavara Európával szemben. Mi szüli ezt folyton újjá?

– Azt hiszem, itt mély gyökerek vannak, és Orbán szerencsétlen megnyilvánulását úgy könyvelik el Nyugaton, hogy ez eléggé emblematikus a magyarokra nézve. Adam Smith morálfilozófus valahol azt írja, hogy egy shilling felajánlása felkérés a párbeszédre, ami az alapja bármiféle érték létrejöttének. Itt ez a pénzdarab, te is tegyél le valamit. A magyar mentalitás más, a shillinget nem a dialógus, hanem a pénz elfogadására tett felszólításnak érti. Babits és Krúdy is észrevette már, hogy a hazai észjárás nem párbeszéd, hanem kijelentő formában nyilvánul meg. Tehát mi állítunk valamit, és kész, nem próbálunk a másikkal beszélgetést kialakítani. A nyugati viselkedés viszont a kereskedő mentalitására épül, amely az üzletet egészen különböző szempontok összehangolásával hozza össze. Ezt a magyar politikusok nem értik, és innen jön a zavarodottság.

– Ha jól értem, a dialógust a nyugati fél azért nyomja, mert érzi, hogy fenét se ér az üzlet, ha nincs belőle mindenkinek valami haszna. A kijelentő formában tárgyaló fél tehát csak azt éri el, hogy újra meg újra visszakényszerül a konfliktusokba, csak azok közben még nőttek is.

– Így van, a párbeszédre való képesség hiánya azt jelenti, hogy a kimenet nem a partnerek közös eredménye, hanem ipse dixit jellegű, tehát a tekintélyre hivatkozó partner bizonyítóképességének az eredménye. Ha nem tudja érvényesíteni az axiómáját, totálisan bukik. De a másik fél, aki a közösen megalkotott kimenetben érdekelt – többek között azért is, mert arra számít, hogy a jövőben is lesz dolga ezzel a fickóval itt – ezt csípőből elutasítja, mert ez a módszer ellentétes az övével.

– A másik kényszeres viselkedésmintánk az, hogy folyvást bemutatkozunk a Nyugatnak, mindig megpróbáljuk megértetni a történelmünket, a sérelmeinket, elmagyarázni, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen. Ennek van valami esendő bája és naivitása is persze.

– Ezzel azt a benyomást keltjük, hogy magunk se tudjuk, kik vagyunk, és az ebből fakadó bizonytalanság szüli az örökös magyarázkodásokat. Mintha azt éreznénk, hogy nem igazán vagyunk európaiak. Mintha a Koppány–Szent István-ellentétet sosem sikerült volna eldöntenünk vagy meghaladnunk. Mások vagyunk, és azt akarjuk, hogy ezt a másságot fogadják el, és kezdjenek vele valamit. Európai szempontból a másság tisztelete nem gond, az viszont nagyon is az, hogy mi ezt ilyen kategorikus imperativusszal próbáljuk rájuk kényszeríteni. Egy brit sose magyarázza, mi az a britség.

– Na ja, könnyű neki. Önnek voltak személyes találkozásai az új magyar politikusokkal már a rendszerváltás után közvetlenül. Milyen tapasztalatokat szerzett?
– Szorongást láttam. De ma is ez van. Az összes kormányfőt láttam és hallottam tárgyalni, nem volt különbség, illetve talán Medgyessy lógott ki a sorból. Ott voltam a Fehér Házban, amikor idősebb Bush fogadta Antall Józsefet, akit az előző napon pontosan felkészítettek az elnökkel folytatandó beszélgetés minden percére és minden szavára. Akkor rohanta le Kuvaitot Szaddám Huszein. A magyar kérések között sok minden volt, köztük az én szívügyem, hogy az Európában állomásozó amerikai csapatok vegyenek magyar élelmiszert. Ez ugrott, mint ahogy a közös sajtótájékoztató is, mert Antall azzal nyitott, hogy Budapestnek a Közel-Keleten jelentős tapasztalatai vannak, és kezdte mondani, hogy a válságot Amerikának hogyan kellene kezelnie. Bush mosolygott, a nagykövetek sápadtan álltak.

– Egy kis példa a valóságérzékelésre.

– Igen, és ebből Magyarországnak kára lett.

– Ami a baloldali politikusokat illeti, a szorongást ők sem nélkülözték, de az egyenrangúság görcsös bizonygatása helyett ők mintha a bot másik végét választották volna. Gyakran vádolták őket „lefekvéssel”, a Nyugat iránti bárgyú alázattal. Ez igaz?

– Igen. A csatlakozási tárgyalások idején Romano Prodi volt az Európai Bizottság elnöke, nekem barátom az egyetemről. Ő mondta, hogy amíg a lengyelek nagyon konkrét és racionális feltételekkel jöttek, amelyektől nem tágítottak, addig a magyarok a feltétel nélküli alkalmazkodás stratégiáját választották. Nem értette.

– De miért? A liberálisok azt gondolták, a szabadpiac úgyis elintéz mindent, a baloldal meg kompenzált?

– A dolog ennél bonyolultabb. Szemben a jobboldallal, amely szerint a Nyugat rossz, a baloldal axiómája az volt, hogy a Nyugat jó. Úgy, ahogy van. És ez nem akkor jött, én már korábban ismertem embereket a kádári gazdasági vezetésből, Fekete Jánost, a Nemzeti Bank elnökhelyettesét például. Világos volt, hogy ők olyanok szerettek volna lenni, mint a Nyugat. A szocializmus akkor már csak egy repedt máz volt.

(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)