Városi legendák

- Nyughatatlan lélek?

– Szeretem, hogyha van mit tenni. Az utóbbi időben főleg rendeztem, produkciókat hoztam létre. Mostanra kissé belefáradtam ebbe a küzdelembe, ezért úgy gondoltam, pihenésképpen most egy kicsit zenélnék. Merthogy nekem két énem van. Egy színházi és egy énekes.

- Ez a kettősség elég jól látszik pályáján is. Gondolom, az ideális helyzet az volt, amikor ez a két én együtt létezett: elsősorban a Rockszínházban. De máskor ritkán tudott ez a két „én” találkozni.

– Ezen a pályán sok-sok szerencsére van szükség, meg sok olyan rendezőre, aki bízik a színészben. Ezt tudomásul kell venni. Ami engem illet, sosem panaszkodtam, hanem amikor elégedetlen voltam azzal, amit a sors kínált, igyekeztem a saját kezembe venni a dolgokat. Akkor kezdtem rendezni.

- Hogy volt hozzá bátorsága? Nőként, rendezői diploma, tapasztalat nélkül?

– Mindig is a színház egészében gondolkodtam, akkor is, amikor „csak” játszottam. Mindig visszabeszéltem, mindig volt véleményem – ennek összes előnyével és hátrányával.

- A rendezők szeretik az ilyen akaratos színészt?

– Van aki igen, van aki nem. Én Horvai Istvánhoz jártam, és nála megtanultuk, hogy ha olyan rendezővel találkozunk, aki nem segít a figura megalkotásában, akkor az ember egyedül is tudjon dolgozni. Meg gondolkodni. Nyilván nem véletlen, hogy hány Horvai-tanítványból lett igazgató, rendező. A színészi tapasztalat mellett ebből a hagyományból merítettem erőt a rendezéshez.

- Van rendezői receptje?

– Nyilván az énekesi énem miatt van. Én rendezőként minden darabot „zeneileg” közelítek meg – a prózai darabokat is. Akkor tartom jónak a munkámat, ha ezt a belső ritmust meg tudom mutatni a nézőknek is.

- Hogy súlyosbítsuk a helyzetet: ön nemcsak rendez ilyenkor, hanem egy-egy produkcióra egy társulatot is toboroz és összetart. Hogy sikerülhet ez a mai „válságos” világban?

– Egyre nehezebben. Az állami források szűkülnek, és szponzori pénzt is egyre kevésbé lehet szerezni. Úgy vagyok vele, hogy ha nem fizetek nagyon rá, csak sok munkát teszek belé, már az nagy öröm.

- Nem csodálom, hogy belefáradt.

– Mondjuk inkább azt, hogy most nem tudom jó kedvvel tovább csinálni, tehát egy picit szüneteltetem.

- Eddigi rendezései közül melyik állt legközelebb a szívéhez?

– Legbüszkébb talán az Antigoné-tükörre vagyok: ezt még Fodor Géza is megdicsérte, ami nekem száz kitüntetéssel felér.

- Ez egészen különleges vállalkozás volt: egy kötelező iskolai olvasmányt a színház legmodernebb és legősibb módszerével vitte közelebb a gyerekekhez.

– Visszatértem ahhoz, ahogyan a görögök játszották Szophoklészt. Három színész alakított minden szerepet, úgy is vannak megírva ezek a darabok. És persze ott van a kórus, amelyet ember nem ért ma már – azt a rengeteg mitológiai utalást nem lehet követni. Hajdan persze értette a nép. Tehát azt gondoltam, akkor most is a mához kell szólnia, ezért egy mai írót, Vörös Istvánt kértem meg, írja át nekem a kórus szövegeit. Aztán felkértem Szirtes Edina Mókust, dolgozza át egy háromszólamú a cappella kórusra, amit majd egy ütőhangszer fog kísérni. Aztán úgy alakult, hogy a prózai részeket is végigkísérte ez az ütős mindenféle módon.

- Ha jól tudom, főleg középiskolásoknak játszották.

– A Millenárison játszottuk fiataloknak is, és utána mindig elbeszélgettünk velük. Nagyon érdekes, tanulságos beszélgetések voltak ezek. Hiszen mindez 2006-ban volt, és a darab rendkívül erősen reagált az akkori eseményekre. Ez is emlékezetessé tette ezt a rendezést.

- Térjünk át a másik énjére, az énekesnőire. Itt aztán volt módja kiteljesedni. Mindenféléket hallottam öntől énekelni, a musicaltől a népdalon át a popzenéig. Van olyan műfaj, amelyik közelebb áll önhöz?

– Nyilván nem függetlenül Fábri Pétertől, a férjemtől, aki a dalszövegeimet írja, a rocksanzonok állnak hozzám a legközelebb. Ebben az új műsorban budapesti legendákat szeretnék feleleveníteni. Hisz itt élünk, és annyi minden köt minket ehhez a városhoz. A régi helyek is hozzánk tartoznak, meg a régi emberek, Seress Rezsőtől Molnár Ferencig, vagy egy Thököly úti szobor története vagy a szerelmi történetek, amelyeket mindnyájan – ilyen-olyan életkorban – átélünk. Tehát ezzel nagyon könnyű azonosulnia annak, aki hallgatja. Egy olyan szerethető Budapestet idézek, amely van is, meg nincs is. Sok szempontból sajnos már nincs.

- Én azt gondolom, hogy soha nem is volt. Fábri Péter ezekben a dalszövegekben, amelyek önálló műalkotások, létrehozott egy saját világot. Egy olyan Pestet, amelyik csak az ő lelkében él, bár sok hallgató lelkével rokon. Egy különleges Budapestet, ami közel áll az én szívemhez is, egyrészt azért, mert ez egy nagyon nemzedéki Budapest, másrészt, mert ez egy polgár verses vallomása, aki már akkor Andrássy útnak hívta a fényes sugárutat, amikor mások még Népköztársaságnak nevezték. Ez a város sohase volt ilyen, ez egy olyan város, amilyennek ő szeretné látni. Nem szépíti meg, csak ad neki egy különös tartást.

– És ezt a világot segítik megszületni a maguk eszközeivel a zeneszerzők, Gallai Péter, Vedres Csaba, Wolf Péter. Ezek a művek így együtt nagyon fontos látleletek.

- Azt hallottam, hogy voltaképpen egy hely, egy helyszín szülte ezt az ötletet, ezt az új zenekart.

– Hát igen, elmentem nemrégen a Pepita Ofélia bárba, és rögtön beleszerettem. Itt fogok énekelni – döntöttem el. A hely szelleme – Rejtő névadása, Seress Rezső „közelsége” – ilyen erővel hatott rám. A többi már jött magától – és már sikeresen túl vagyunk az első fellépésen, remélem, sok követi még. Az a tervem, hogy mostantól vendégeket is hívok, kommentálják a dalok világát. Elsőként, október 15-én, Ráday Mihály jön el – neki biztosan sok minden eszébe jut majd a Budapest Bámészko (ez az est címe) kapcsán.

- Ön az utóbbi években aktívan és határozottan állást foglal politikai ügyekben, fellép különböző politikai eseményeken, aláír és tiltakozik. Amit civil kurázsinak hívunk, azt ön példamutatóan gyakorolja. Viselkedése, gondolom, nem nagyon segíti a pályázatait.

– Nemcsak hogy a pályázataimat nem segíti, de egy munkától is elestem emiatt. Az egyik színházigazgató meglévő szerződést bontott fel velem, amiért én „bevittem a politikát a színházba” azzal, hogy egy rendszerellenes megmozduláson énekeltem. Pedig én nem a színházban politizáltam! De úgy gondolom, bizonyos helyzetekben meg kell szólalni. És ha megkérnek, hogy vezessek le egy olyan tüntetést, amelynek a céljával maximálisan egyetértek, miért ne tehetném meg? Vagy ha Göncz Árpád születésnapját ünnepli, miért ne énekelhetnénk neki egy Verdi-kórust mai szöveggel?!

- Amely úgy végződik, hogy lesz még egyszer Köztársaság. Nagy siker volt a Facebookon.

– Nemcsak a Facebookon. Több mint százezren látták a Nol.hu tévés adásában is. Ez persze jó, de közben azt látom, hogy mindenki fél, mindenki retteg. Sokkal-sokkal jobban, mint a nyolcvanas évek végén. Pedig ha nem húzzuk ki magunkat, végleg görnyedtek maradunk. Úgy pedig nem lehet énekelni.