Tíz kicsi tulipán

Megtisztult az MDF. Visszaverte a jobbról és balról érkezett támadásokat. Nem lett áldozata sem a fideszeseknek, sem a nyugdíjasoknak, sem pedig a pénzügyi oligarchiának – még a titkosszolgálatok többirányú szorításából is sikerült kitépnie magát, hogy megmaradjon annak, ami volt: a konzervatív értékek magas szintű védelmezőjének, a populizmus elutasítójának, a mérleg nyelvének.

Mondjuk, egy kicsit még túl is tisztult a tervezettnél. Eredetileg csak az volt a cél, hogy úgy szeljék le a fórumon az almássysta hidra fejét, hogy a kecske is jól lakjon, és a frakció is megmaradjon. Almássynak ugyanis mindenképpen vesznie kellett, hisz nem kisebb dologra vállalkozott, mint hogy valódi kihívóként jelenjen meg az elnöki posztért folyó versenyben Dávid Ibolyával szemben. Ez pedig a fórumon mostanában nem szokás. Ott régóta tudják, hogy az elvszerű korzervatív politizálásnak egyedül Dávid Ibolya a letéteményese, záloga és ékköve: úgyhogy az elnöki poszt el sem képzelhető nélküle. Almássy Kornél azonban úgy tett, mintha elképzelné, s bár az elveket illetően szó szerint ugyanazokat mondotta, mint a regnáló elnök, volt két új hívószava is: az egyik a fiatalítás, a másik az őt támogató kétmilliárd forint. Nem tudni, melyik hatott inkább a pártra. Mindenesetre tény, hogy Almássynak követői akadtak. Az elnök asszony tehát nem várhatta ölbe tett kézzel, hogy alelnöke a Fidesz kikötőjébe kormányozza sok vihart látott hajóját. Előbb határozottan felszólíttatta a visszalépésre, majd nyilvánosságra hozott egy hangfelvételt, amelyen egy magántitkosrendőr arról tájékoztat egy bankelnököt, hogy valaki megbízást adott neki terhelő adatok gyűjtésére Dávid Ibolya vonatkozásában, az alelnök helyzetbe hozása érdekében.

A többi gyerekjáték volt. Almássy minden posztjáról lemondott, a nevét is csak titokban tarthatta meg. Kizárták a frakcióból, négyfelé vágták, helyét sóval hintették fel. Ez jó lecke lesz mindenkinek, gondolhatta az újraválasztott elnök asszony, és fellélegzett.

Igaz, hátravolt még egy kényes feladat: megbékíteni a hangfelvételen szereplő bankelnököt. Az elnök asszony sietett is leszögezni az első adandó alkalommal, hogy a fórum vezetői a legteljesebb mértékben megbizonyosodtak a a mondott bankvezér ártatlanságáról, aki határozottan ellenzett mindennemű adatgyűjtést az MDF-fel kapcsolatban. Igaz, a nyilvánosságra került hangfelvétel mintha épp az ellenkezőjét bizonyítaná, de hát Dávid Ibolyának nyilván sok egyéb információ is a birtokába került, abból vonta le az egyedül helyes következtetést. Úgy látszik azonban, túl későn.

A nagy hatalmú bankvezér ugyanis megorrolni látszik, hogy makulátlan nevét piszlicsáré pártküzdelmekbe sározták. Így aztán összevonta a szemöldökét – és ha abban a magasságban egy szemöldök vonódik, annak tudnak következményei lenni.

Az MDF-ben meg ezzel egyidejűleg (de ettől teljesen függetlenül) az történt, hogy a Vas képviselő úr váratlan gyorsasággal elköszönt a frakciótól. Vas képviselő urat a Schmuck Andor társasága delegálta a fórumba, és most hirtelen visszadelegálta onnan. Úgy látták a tiszteletiek, hogy a szépkorúak érdekképviselete súlyos csorbát szenvedett a magyar demokratáknál, nincs tehát értelme a további együttműködésnek. Mostantól a maguk lábán fognak állani, függetlenül, ahogy illik.

Így tisztult meg a Magyar Demokrata Fórum árulóktól, vakondoktól, társutasoktól, kerékkötőktől.

Fájdalom, jelentős pénzösszegtől is megtisztult ugyanakkor. Elvesztette egyrészt azt az összeget, amelyet egy bankelnök jóindulata tud jelenteni egy politikai szervezetnek, aztán azt, amelyet a nagyarányú nyugdíjas tömegek és a mögöttük álló milliárdok jelentenek, és végül azt az összeget, amelyet a frakciótlanság jelent: merthogy a nagy megtisztulásban szegény MDF átesett a parlamenti súlyhatáron. Üres zsebbel pedig nem olyan könnyű demokratának lenni.

Dávid Ibolya tehát felülvizsgálta addigi nézeteit, és kijelentette, hogy a fórum szembeszáll a politikát befolyásolni akaró oligarchákkal, s megbízta Herényi Károlyt, hogy, ha kell, a föld alól is teremtsen elő még egy demokratát. Herényinek egyetlen hétvégéje volt, hogy a három független honatya egyikének lelkében elültesse a tulipánt – hogy Gyenesei, Tóth vagy Lengyel képviselő urakkal megértesse, rajtuk múlik a magyar demokrácia jövője. Vagy rávegye Almássy exalelnököt, tegye félre egyéni sérelmeit, vágjon kivégzéséhez jó képet, és mondjon le mandátumáról. Vagy meggyőzze Vas képviselő urat, mégiscsak inkább magyar demokrata ő, mintsem szépkorú.

Egy ország figyelte lélegzet-visszafojtva e heroikus küzdelmet. Hiszen itt mégiscsak a parlamenti demokrácia volt a tét. Végre az utolsó utáni órákban fellélegezhettünk: Lengyel képviselő úrnak sikerült beverekednie magát a demokrácia aranykönyvébe.

Meg vagyunk mentve!