Teli elszánt opportunizmussal

Veres Péter is befészkel a Rózsadombon. Igazi parasztházat építtetett, fürdőszoba és WC nélkül. „Csak nem tartom a saját szarom a házamban!” – méltatlankodott a „leggazabb hipokrita, a magyar parasztság szégyene”.

Sorstársa, Nagy Dániel kisparaszt, akkor a Magyar Népköztársaság elnökének helyettese hivatali autójával járt kukoricát lopni a téeszföldekre. Az elbocsátott sofőr vallott rá boszszúból. (A hírnek csak Dobi örült: nem bánta, hogy ritkulnak a konkurensek.)

Ortutay abban nem lát semmi rosszat, hogy szlovákiai néprajzi gyűjtéséhez a BM ad neki egy príma kis Minifont, hangrögzítő berendezést, amelyet a belügyi elvtársak általában nem néprajzi (be)gyűjtésre használnak.

Lakásügye is van Ortutaynak, ha nem is oly meglepő, mint a Veres Péteré. Ő a szeretőjének kér tanácsi lakást az Újlipótvárosban, kér s kap. (Az illető az MTV első, legendás bemondói közé tartozott.) Esztert a Hazafias Népfront egy ambiciózus munkatársa szervírozta fel az elnök úrnak. Máskor ugyanő a belügy e célra is kiképzett munkatársnői közül kerített alkalmi szextársat. (Akadt meglepetés: az ELTE rektoraként is fungáló Ortutay egyik kiskosztümös egyetemi tisztviselőnőjét látta viszont pendelyben sem.)

Fel is rótták neki, hogy állampénzen tart szeretőt, lakást. De hiszen Dobi Pista bácsi babájának is járt az állami ellátmány a TSZ Tanácsnál – méltatlankodott. (Dobi feleségét, az öreg és nem túl okos parasztasszonyt viszont Rothschild Klára öltöztette, mindkettőjük számára megújuló, nagy és kínos erőpróbaként.)

A nagy kutató néha elkeveredett a társadalmi látletet elemzésében. Azt írja például Aczél Györgyről 1966 februárjában: „A Gyuri úrfi holnap nálunk vacsorázik, s minthogy népiesch káder, marhapörköltet kap meg túróscsuszát.” Furcsálkodjunk: Aczélt sosem a népieschsége miatt kárpálták, nem is a marhapörkölt miatt.

Ez a félrenézés azért meglepő, mert különben nem idegen Ortutaytól a zsidókérdés felemlegetése. Mint írja: egyes vélemények szerint „a magyar néprajzban az a legnagyobb baj, hogy zsidók vezetik, a magyar néprajz a legutóbbi időkig zsidó befolyás alatt állott. Így van ez, hiszen Ortutay felesége zsidó, s a feleségén keresztül Ortutay a zsidók kezében van”. (Azért ezt az utolsó mondatot érdemes lenne vizualizálni, konkrét képpé formálni!) „Így utoljára a nyilasok beszéltek rólam” – teszi hozzá melankóliával s undorral.

„Szomorú nézni ezt a kárörömben, hazugságban, leselkedő gyűlöletben élő országot – magunk is megalázott s bűnös részesei vagyunk minden bajának” – jegyzi fel 1956 tavaszán. (Szomorú olvasnunk, hogy éppen negatív ítéleteiben mily tragikusan pontos a szerző.)

Ekkoriban újra szembe kell néznie hasadtlelkűségével, nyilvános politikai önazonosságának hiányával. Ortutay egy politikai bunda részese volt: titkos kommunistaként működött a kisgazdapártban, s nem egyedül. „A Dobi-alapszervben” Barcs, Bognár József s a távvezérelt Erdei szolgálta a kompártot partizánként, az „ellenséges vonalak mögött”. Meg voltak véve: hitért, pénzért, karrierért, Nemzetközi Lenin-békedíjért, a szocialista munka hőse címért, pasaréti villáért, potya nőért, autóért, miniszterségért, akadémiai rangért, befolyásért. Akinek túltengett az ambíciója, s még tehetséges is volt, az könnyen lépre ment.

Ortutay tehetséges volt. Ha nem ereszti el harminc év hallgatás után ezeket a vitriolos-nosztalgikus naplókat, sosem láthattuk volna belülről s ily átélten, hitelesen a kádervilágnak ezt az értelmiségi szeletét. Legyen bármily meredek az írás, bármily sértő a hang, lássuk azt is: megkínlódott vallomás ez. Amikor „róluk” beszél, magáról beszél. (Beltenyészet.)

„Ennek a társadalomnak, melynek minden erkölcsi, értelmi, viselkedési princípiuma a hatalomra és a hatalomtól való rettegésre épült, minden eresztéke recseg-ropog, lazul. Rohad itt minden. Fenyeget, kalkulál, leszámolásra, menekvésre gondol mindenki” – írta 1955 nyarán.