Iskolai szegregáció – A tanárok receptkönyet kértek a roma gyerekekhez, az egyházak végtelenül cinikus szerepet vállaltak
– A Roma Oktatási Alap nemrégiben konferenciát szervezett. A rendezvényre meghívottak közül többen azon az állásponton voltak, hogy az oktatási integráció kérdését ma már felvetni is nehéz, nemhogy számon kérni a kormányt, mit is tett, illetve nem tett ezen a területen. A Fidesz egyik érve az volt, amikor felszámolta az önkormányzati iskolafenntartást, hogy 3200 önkormányzat nem tud egyforma színvonalú iskolákat működtetni, az esélyegyenlőség érdekében szükség van erőteljesebb állami szerepvállalásra. Ma már tudjuk, e célhoz az államosításnak semmi köze nem volt, de a kérdés fontos: kell a hátránykompenzációhoz a nagyobb állami szerepvállalás?
– 2010 előtt többen is bíráltuk a decentralizált rendszert, mert úgy éreztük, növeli az egyenlőtlenségeket. Javasoltuk a legalább részbeni állami szerepvállalást. Azt gondoltuk, a szegény, hátrányosabb helyzetű települések iskoláinak kéne olyan biztosítékot nyújtani, hogy ne legyenek kiszolgáltatva az önkormányzat anyagi lehetőségeinek. Ugyanakkor nem gondoltuk azt, hogy 3200 iskola kellene. Ha a helyzetet a roma gyerekek oktatási integrációja szempontjából néztük, azt láttuk, hogy sok iskolát be kellene zárni, egész egyszerűen nem kell minden faluba egy kisiskola. Még akkor sem, ha ez a falvaknak fájdalmas. Sokkal jobb olyan iskolaközpontokat létrehozni, ahová a gyerekek együtt tudnak járni, ahol minőségi fejlesztéseket lehet végrehajtani. Annak idején méltányossági szempontokat mérlegelve bíráltuk a decentralizációt, de nem azt kellett volna megszüntetni, hanem egy rendes minőségbiztosítási rendszert kiépíteni, ami szakmailag segítette volna az iskolákat.
– Most a helyzet nagyon rossz, nem véletlen, hogy az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indított 2016-ban a roma gyerekek oktatási elkülönítése miatt. De nem lehet elvitatni, hogy 2010 előtt sem volt áttörés ezen a téren. Szoktunk beszélni a hódmezővásárhelyi és a szegedi sikeres deszegregációról, de ezek elszigetelt példák, amelyek nem váltak mintaadóvá országosan. Miért?
– A 2004-es uniós csatlakozáshoz számos feltételt teljesítenie kellett Magyarországnak. Ehhez a csatlakozást segítő uniós fejlesztési forrásokat kaptunk. E ponttól az EU nyomást tudott gyakorolni bizonyos változások érdekében, ami hasznos volt. A pénzek lehívásához például egy, a korábbinál progresszívabb oktatáspolitikai elképzelést kellett az asztalra tenni. Ehhez alapot nyújtott a 2000-ben nyilvánosságra hozott sokkoló PISA-jelentés. Ebből kiderült, hogy azt a tudást, amely a gazdaság és a munkaerőpiac fejlesztéséhez szükséges, nem biztosítja az oktatás. Ráadásul kiderült az is, hogy az OECD-országok közül Magyarországon határozza meg a leginkább az oktatás minőségét az, hogy ki milyen családból érkezik. Az iskolák között óriási különbségek voltak az oda járó gyerekek háttere alapján, az intézmény ezt a különbséget nem ellensúlyozta. A politikának lépnie kellett. Ezzel egy időben, Magyar Bálint oktatási kormányzása alatt, még ha ez nem is nyugodott széles társadalmi bázison, olyan oktatási szemlélet uralkodott, amely tarthatatlannak minősítette a cigány gyerekek szegregációját, az oktatás szelektív rendszerét. Sok kedvező folyamat elindult ekkor. Az iskolákat elkezdték támogatni, ha integrálják a gyerekeket. A tanárok progresszív pedagógiai továbbképzéseket kaptak. A körzethatárok átalakításával is próbálták segíteni azt, hogy ne létezzenek szegregált körzetek. A romák fogyatékossá nyilvánítása visszaszorult. A probléma az volt, hogy azokhoz a strukturális okokhoz, amelyek a szelekciót fenntartották, jelesül a szabad iskolaválasztáshoz, továbbá a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokhoz nem mert hozzányúlni a kormány, mert nem volt meg hozzá a politikai ereje. Nem tudtak olyan nemzeti minimumot sem létrehozni, amelyet valamennyi párt és szakmai szervezet elfogadott volna egy 25 éves stratégiaként.
– De Hódmezővásárhely miért nem vált jó példává? Hiszen az ottani olyan történet, amelyben jól jártak a roma és nem roma gyerekek is.
– Először is Hódmezővásárhelyen adott volt egy autoriter városvezetés, másrészt uniós forrásokhoz juthattak a deszegregációért cserébe. De még ennél is több pénzt lehetett csinálni abból, hogy a 11-ből hat iskolát bezártak. Nemcsak a városszéli lepukkant iskolát zárták be, ahová a cigány gyerekek jártak, hanem egy kalapba tették az összes helyi tanárt, kirúgták az alkalmatlanokat, a megmaradt iskolákban pedig összekeverték a gyerekeket. Így le tudták hívni az összes uniós fejlesztési pénzt. Megkockáztatom, az egész reformhoz Lázár János polgármester autoriter egyénisége kellett. Emlékszem, ekkoriban volt egy másik pályázat, amelynek keretében sok tízmillió forintot kaphatott az a település, amely a hódmezővásárhelyihez hasonló oktatási reformot hajt végre, de nem jelentkezett senki, csak hogy ne kelljen integrálni a gyerekeket. Gyanítom, hogy nem volt a testületekben akkora politikai erő, hogy le tudták volna nyomni az ellenzőket, vagy féltek a szülők haragjától, a helyi elitektől. Egyszer összeszámoltam, azzal, hogy bezárta a rossz iskoláit és integrálta a roma gyerekeket, mennyi pénzt spórolt és nyert Hódmezővásárhely. Hatalmas összeg volt.
– Ez aztán végképp hívószó lehetett volna más településeknek.
– Talán Hódmezővásárhely annyiban egyszerűbb eset volt, hogy nem élt ott annyira sok roma gyerek. Akkoriban egy kutatás kapcsán Kazincbarcikán jártam, ahol két cigánytelep is volt, több szegregált iskolával. Az önkormányzat oktatási referense elmondta, hogy mennyire szimpatizál az integrációs törekvésekkel, a körzethatárokat ennek megfelelően át is rajzolták. Aztán az iskolaigazgatók már összetették a kezüket, hogy hiába minden, a szülők kijátsszák a körzeteket, átjelentkeznek máshová. Az egész lényege az volt, hogy tehetetlenül állnak a szülői akarattal szemben. A szabad iskolaválasztás nem szűnt meg, csak valamennyire megnehezítette a körzetesítés. Ezt azért említem, mert számos településnek nem az volt az önképe, hogy ne igyekeznének ebben az ügyben.
– Az Orbán-kormány gyakran mutogat vissza még manapság is, hogy ez afféle rideg integráció volt, azaz csak felülről jövő parancsra összekeverték a gyerekeket, de a pedagógusok maguk maradtak a problémáikkal.
– Az elérhető segítség ellenére biztos, hogy sok pedagógus érezte ezt felülről erőltetett folyamatnak. A tanárok úgy hitték, semmilyen feltétel nem adott az integrációhoz, egyik pillanatról a másikra kellett az osztályokat szétszedni, és aztán a megfelelő arányokkal újraszervezni őket. De gondoljunk csak bele, hogy a roma gyerekeknek mennyire megalázó volt ez. Pici gyerekekről beszélünk, akik bekerültek a falusi iskolából a városiba. Ezeket a gyerekeket senki nem akarta látni, még olyan helyek is voltak, ahol tüntettek ellenük. Ráadásul nemcsak a nagy struktúrákhoz nem nyúlt hozzá a kormány, hanem a tanárképzéshez sem. Volt egy-egy hely, ahová beszivárogtak ugyan a jó programok, de arról, hogy az egész probléma a maga mélységében jelenjen meg a képzésben, nem volt szó. Hányszor találkoztam azzal, hogy a tanárok hasznosítható tanácsokat kértek tőlünk! Mintha receptkönyvet akartak volna a roma gyerekekhez. De nincs receptkönyv! Mi gyártjuk a roma gyerekekből a „mást”. Azzal, hogy ki vannak rekesztve, azzal, hogy diszkrimináljuk őket, azzal, hogy kisebbrendűségi érzések alakulnak ki bennük, mert már gyerekkorukban rájuk tapad a boltban a biztonsági őr. Valószínűleg ideálisabb lett volna, ha – ismerve a tanárok helyzetét és előítéleteit – valami olyan típusú felkészítést kapnak az integrációra, hogy ne ellenségként tekintsenek az osztályba kerülő gyerekre.
– Kell-e erős jogérvényesítés ahhoz, hogy a roma gyerekek is kapjanak minőségi, integrált oktatást? Vagy a pereskedés kontraproduktív?
– A helyi fejlesztési programnak három feltételt kell teljesítenie. Szükség van jogvédelemre, hogy a jogsértések esetén fel lehessen lépni. Másodszor: valahogy kezelni kell a többségi-kisebbségi viszonyt, amire számos eszköz van. És kellenek szolgáltatások. Különórák, sportfoglalkozások, amelyek segítik a gyerekeket. Ezeket a középosztály megveszi magának. Így lehet rendbe hozni egy környéket. A jogvédelem önmagában kevés. A legtöbb esetben a megfélemlített roma szülők információhiányosak, azt hiszik, az a jobb a gyerekeiknek, ha a falusi szegregált iskolába járnak.
– Lehet a roma gyerekek oktatási elkülönítésének megszüntetéséről úgy beszélni, hogy a probléma kezeléséből kihagyjuk az állam utáni második legnagyobb iskolafenntartót, az egyházakat? Van olyan nemzetközi példa, ahol olyan párhuzamos oktatási rendszerek vannak, mint Magyarországon, és mégis lehet méltányosabb oktatást biztosítani a szegénységben élő gyerekeknek?
– Párhuzamos rendszerek a világon mindenhol vannak. A világon sehol nem tudják felszámolni a szelekciót. A különbség ennek a mértéke. Az egyház Magyarországon azért keveredett ebbe a felháborító szerepbe, mert 2010 után már nem kell világi osztályok elindítását biztosítania az államnak egy-egy körzeten belül, így akár az is előfordulhat, hogy egy egész településen csak egyházi iskola működik. Azt is látni lehet, hogy az egyházi iskolák azt vesznek fel, akit akarnak, abból a tankönyvből tanítanak, amelyből akarnak, és annyival több pénzük van egy gyerekre, mint amekkora tandíjat fizetnek a szülők egy magániskolának. Az egyház állam az államban: csináltak egy magániskola-rendszert. Ugyanakkor ez nem jár együtt azzal, hogy az egyházi iskolák kiemelkedően teljesítenének a nemzetközi méréseken. A szerepük az, hogy helyben ők legyenek az elit kiválasztói. Ez nagyon erős szegregációs eszköz. A kétezres évekig a kis létszámú felzárkóztató osztályok létrehozása és a fogyatékossá nyilvánítás volt a „nagyszerű” szegregációs eszköz. Ebbe próbált belenyúlni a kétezres évek közepén az integráció mellett elkötelezett oktatáspolitika, de e folyamat eredményeit most teszik tönkre az egyházi iskolák. Az ilyen iskolák vezetői egyébként széttárják a kezüket, ha megkérdezzük, miért nem vesznek fel cigány gyereket, azzal, hogy nem is jelentkeznek. És tényleg: a cigány szülők nagy részében fel sem merül, hogy a gyerekét oda merje íratni. A roma szülők pontosan tudják, hogy az ő gyerekük helye az állami, lepukkant iskolában van. Az egyházak végtelenül cinikus szerepet vállaltak. Itt jegyzem meg, hogy azért sincs most nagyobb tiltakozás a köznevelési törvénynek az alapítványi iskolákra és magántanulói státuszra vonatkozó módosítása miatt, mert akikbe most belerúgnak, kevesen vannak. A középosztálybeli szülők jó részének a gyereke egyházi iskolába jár.
– A középosztályt kellene meggyőzni, hogy az ország fenntartható gazdasága és munkaerőpiaca miatt nem lehet elkülöníteni a roma gyerekeket a nem roma gyerekektől a közoktatásban?
– Az embereket nem lehet meggyőzni. A szülők mindig optimalizálnak.
– De az nem lehet ilyen cél, hogy ha egy tanár képes egy heterogénebb osztályközösséget tanítani, akkor az jó az egyes gyerekeknek is?
– Ez így életszerűtlen, túl bonyolult és túl absztrakt a szülők szintjén. Ezen egy percig sem gondolkodnak, amikor iskolát választanak. Ha elterjed egy iskoláról, hogy az rossz, nem is feltétlenül használnak olyan szavakat, amelyekből kiderülne, milyen státuszú gyerekek járnak oda. Csak annyit mondanak, „ott sok a verekedős gyerek”. Szerintem a rendszert kell optimalizálni. Ha központi iskolákat hozunk létre, ami miatt óhatatlanul kialakulnak a megfelelő integrációs arányok, s ha a szülőknek az lesz az élményük, hogy ezek az iskolák jó minőségűek, jól bánnak a gyerekekkel, akkor végül senkit nem fog érdekelni, van-e egy osztályban két-három roma gyerek. De ettől nagyon messze vagyunk.
