Pártellenes születésnap

Állt a bál 1952 márciusában, amikor népünk bölcs vezére, Sztálin legjobb tanítványa, Rákosi Mátyás 60 volt: majd leszakadt a színpad a felcicomázott Operaház ünnepségén, annyian feszítettek a díszemelvényen, ahol az ünnepelt még önmagát is megtapsolta. Jellemző módon Nagy Imrének csak a nézőtéren jutott hely. Igaz, a bal oldalon. De nagy csinnadrattával járt a Kúria épületében (ma Néprajzi Múzeum) rendezett kiállítás is, amely harcos életútját volt hivatott megfelelően bemutatni. Ez volt a személyi kultusz addigi csúcspontja. Mert 60, az 60. Meg kell adni módját!

1956 júniusában a Pasarét feletti Orsó utca 43.-ba hívták a vendégsereget. Önként jöttek, nem utasításra: a korábbi miniszterelnöki rezidenciára, amelyet nyugdíjasként továbbra is bérelt a bűnbaknak kikiáltott Nagy Imre. (Napjainkban a nevét viselő emlékházként szolgál a villa.) Délután szakadt az eső, így több felvonásban érkeztek/maradtak/szárítkoztak, váltottak néhány szót egymással. Igazából nem tudni, miről cseréltek eszmét a négy fal között. Volt-e szervezkedés, felért-e egy puccskísérlettel, mert ha négy-öt ember összehajol... Erről csak a Nagy Imre-per nehezen kinyíló aktái szólnak. Vagy tétova, utólag rekonstruált visszaemlékezés-foszlányok.

Mert a rácsozott kertkapura csak annyit írtak ki: Ügynökök kíméljenek!

Az ügynökök az utca túloldaláról, a bokrokból és a szomszédos házak ablakaiból leselkedhettek, távcsővel is felszerelkezve. (Máig nem kerültek elő jelentéseik a Történeti Hivatalból, aktáik elsüllyedtek, bebetonozódtak.) Rákosit, Gerőt, Révait és Farkas Mihályt hiába keresték volna – igaz, nem is hívták, mert nem látták volna őket szívesen. (Péter Gábor pedig épp életfogytiglani büntetését töltve akadályoztatva volt.) A „legendás négyes” leginkább azzal volt elfoglalva, hogy Budapesten landolt az SZKP KB elnökségi tagja, Mihail Szuszlov, hogy „söprögessen” vagy nagytakarítást is végezzen a pártvezetés soraiban, ha szükséges. (Azt találta mondani: a pártvezetés leváltása vagy a KV szétverése olyan ajándék lenne az ellenség számára, amilyet nem is remél.) Rákosit ekkor még mindig nem teszik lapátra. Még kap egy hónapnyi haladékot.

A családi kupaktanács döntötte el, kit hívnak meg és kit nem – mondja Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája, aki leginkább arra emlékszik, hogy sok volt az ember, még több a virág, és Feri bátyjával verset ő is mondott, amit édesapjuk írt. Mindenki mosolyog, nevet, szép és jó minden...

„Jánosi Ferenc írt egy listát a meghívandókról, a per során valószínűleg már fejből próbálta összeállítani a lajstromot. A meghívás személyesen szólt, édesapám hívott fel mindenkit telefonon, nem volt nyomtatott meghívó. A család, nagyanyám, apám, édesanyám ötlete volt az esemény méltó megünneplése” – avat be a részletekbe Jánosi Katalin.

Nagy Imre pedig az utolsó pillanatig kétségek között hányódva azon töprengett, vajon el mernek-e jönni hozzá, a kialakult (csapda)helyzetben a vendégek.

Az ügynökök azt láthatták, hogy becsönget a villába Czottner Sándor szénbányászati miniszter és Fehér Lajos, a Központi Vezetőség tagjai, Boros Gergely képviselő, Fekete Mihály Pest megyei tanácselnök, Horváth András IX. kerületi párttitkár, Dinnyés Lajos volt kisgazda miniszterelnök, S. Szabó Ferenc volt parasztpárti államtitkár, Szalai Sándor volt szociáldemokrata, Vajda Imre egykori szocdem államtitkár, a Tervhivatal elnöke. Szinte leképezték a ’45 utáni koalíciót. Ott volt Haraszti Sándor, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Szilágyi József, Gimes Miklós, Vásárhelyi Miklós, Fazekas György (a későbbi Nagy Imre-per vádlottai), a Sztálin-díjas Aczél Tamás és Mérai Tibor, továbbá: Heltai György, Lőcsei Pál, Molnár Miklós, Pethő Tibor újságírók, Radó György orvos ezredes, Rajk Lászlóné, Ujhelyi Szilárd, Széll Jenő, aki forradalom idején a Rádió kormánybiztosa volt.

Betértek a nemzet értelmiségijei: Kodály Zoltán, Szervánszky Endre, Benjámin László, Háy Gyula, Kuczka Péter, Kardos László, Boldizsár Iván, Bernáth Aurél, Ferenczy Béni, Fischer Annie zongoraművész és férje, Tóth Aladár, az Operaház igazgatója, Palló Imre, Haynal Imre orvos akadémikus.

Azok gyűltek össze, akikre az ünnepelt politikailag számított, épített: találkozhattak egymással egy politikai irányvonal képviselői azzal, akit eszmei vezetőjüknek tekinthettek. A meghívottak a nemzeti közvélemény nagy részének reményét is közvetítették – vélekedik monográfiájában Rainer M. János történész.

Vagy „csak arra jártak” éppen: Illyés Gyula, Járdányi Pál, Mihály András, Veres Péter is.

Állófogadás volt. A Kígyó utcai Mézes Mackóból rendelték a harapnivalót és amit a torkon lehetett leönteni. (A múzeumban őrzött számla – amelyet a család állt – szerint: 412 forint volt a költség, és Dr. Nagy Imre úrnak szólt.) Senki sem tartott pohárköszöntőt vagy beszédet. Csupán gratulációkra, koccintásra szorítkozott az érintkezés hivatalos formulája. No meg beszélgetésre: ki ezzel, ki azzal, estig jöttek-mentek az emberek. „Az alkalom politikai jelentőségével azonban mindenki tisztában volt abban a pillanatban, ahogy a zsúfolt nappalit meglátta. Ezt nemcsak a vendégek nagy száma, hanem összetétele is mutatta” – állítja a történész.

A telefonos megkeresés ellenére nem csöngetett azonban Mező Imre, Pongrácz Kálmán, Rónai Sándor, Altomáré Iván és Kádár János Pest megyei első titkár sem. Üdvözletüket küldték, kivéve Kádárt, pedig a meghívásnak mindenki „különös jelentőséget” tulajdonított. Vajon Kádár miért nem tett eleget a meghívásnak?

Széll Jenő emlékei szerint neki bevallotta: amikor Nagy Imrét kizárták pártból, felkereste, de most nem ment el. Azért, mert ez demonstráció volt a pártegység ellen, amiben nem akar részt venni. De ír neki egy levelet. Rainer szerint a reálpolitikus Kádár ekkor már a hatalom tényleges birtokosaival kötött kompromisszumtól várta „beemelését” a vezetésbe, és esze ágban sem volt ezt kétes „demonstrációval” kockáztatni.

Pedig Kádár a megszólalásaival vált a politikai helyzetet befolyásoló tényezővé, midőn a XX. kongresszus után lehetőség nyílt amorális kritika megfogalmazására.

Széllre hivatkozik Huszár Tibor is Kádár politikai életrajzában: valós törésvonalat dokumentál. A születésnapi akció kezdeményezői ezt az alkalmat is fel akarták használni a funkcionárius ellenzék jelentős figuráival való szövetség demonstrálására. Kádár távolmaradására a pártszerűség fetisizálása a megfelelő kifejezés. Pedig bár sok kérdésben nem értettek egyet, de az alapvető kérdésekben hasonló álláspontot foglaltak el Nagy Imrével.

Háy Gyula is megemlíti, hogy Kádár tartózkodása csalódást okozott. Vonzó személyiség volt, bármilyen posztot foglalt is el, sokkal közelebb tudott kerülni az emberekhez, mint Rákosi vagy Gerő, de nem igazán volt népszerű az entellektüelek között, ő sem vonzódott hozzájuk. Gyakorlati oldalról szerette megközelíteni a dolgokat, s műveltségbeli hiányaiból fakadóan kisebbségi érzéseivel is meg kellett küzdenie – amit személyisége jellemzőiből következőleg büszke távolságtartással igyekezett ellensúlyozni.

Kádár gratuláló levele máig nem került elő. Vagy meg sem írta.

A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége testületileg elaludt, és mire felébredtek, már július 9-ét írtak, ekkor küldték ki – a PB által már június 28-án kidolgozott – dorgáló határozatukat. „1956 júniusában Nagy Imre – akit a Központi Ellenőrző Bizottság pártellenes tevékenysége miatt a pártból kizárt – születésnapi vacsorát rendezett. Ez a rendezvény politikai demonstráció volt a párt ellen, s jobboldali frakciós csoportosulás jellegét öltötte. A vacsorán számos pártellenes elem volt jelen. Meghívtak ide több párttagot, sőt vezető párt- és állami funkcionáriusokat is, akiknek nagyobb része a meghívást elutasította, de egy részük, köztük a KV két tagja és más funkcionáriusok megjelentek.

A KV e politikai demonstrációt mélyen elítéli. Ugyancsak határozottan elítéli azokat a párttagokat és funkcionáriusokat, akik ott megjelentek és ezzel a cselekedetükkel tápot adtak a Nagy Imre körüli pártellenes csoportosulásnak.

A KV utasítja a megfelelő pártszerveket (Budapesti Pártbizottság, Központi Ellenőrző Bizottság), hogy azokat a párttagokat, akik a fenti rendezvényen részt vettek, vonja felelősségre.”

A következő hetekben számos vendéggel „elbeszélgettek”. Rákosi szorgalmazta, hogy készítsenek pontos névsort.

Kosáry Domokos történész – a rendszerváltás után az Akadémia elnöke – írja visszaemlékezésében: amikor koccintottak (pezsgővel), mellette állt Nagy Imre. „Azt mondtam neki: Miniszterelnök úr, remélem, mához egy évre már hivatalosan is így szólíthatjuk!” Mire az ünnepelt feléje fordult: „Köszönöm! De miért kell egy évig várnunk?”

739 nap múlva – miközben ő volt a forradalomnak a nép által választott miniszterelnöke, november 4-én menedékjog a jugoszláv követségen, következett a snagovi fogság, a koncepciós per –, 1958. június 16-án végezték ki, majd ásták el holttestét a Kisfogház udvarán. Két év múlva átszállították a furnérlemezekből összetákolt, összedrótozott és kátránypapírba csomagolt „koporsóját” az Új Köztemető 301-es parcellájába, ahol Borbiró Piroskaként, arccal lefelé temették el.