Összeomlások sorozata

– Ön szerint is elhibázott lépés a totális államosítást megtestesítő Klik, vagy csak rosszul hajtották végre a centralizációt?

– Más megvilágításban látnánk az állam szerepét, ha oktatásunk olyan ütemben fejlődne, mint Dél-Koreában vagy Szingapúrban, ahol szintén erős az állami irányítás, de ott kimagasló tudású, kreatív gyerekek kerülnek ki az iskolából. Akkor esetleg azon elmélkedhetnénk, hogy a világ oktatásának élvonalához felzárkózó Lengyelország vagy Észtország gyakorlata talán jobban illene a mi európai kultúránkhoz. Az említett két-két ország oktatási rendszerének fejlesztésében sok a különbség, de közös vonás a szakszerűség, és mi ebben vagyunk tőlük leginkább lemaradva.

– Talán mert nálunk már az oktatás ügye is átpolitizálódott. Ez a baj?

– Egy analógiát említve, az még lehet politikai döntés kérdése, hogy hol épüljön híd a Dunán, de a tervezést már mérnökökre bízzák. Ha politikai döntés születne arról, hogy milyen vastag sodronyt használjanak, és az építőket arra kényszerítenék, hogy a minimálisan szükséges összeg feléből épüljön fel a híd, az hamarosan összeomlana. Az oktatásban ilyen összeomlások sorozatát látjuk.

– Az oktatás irányításának szerkezetét tekintve is világosan kellene látni a megoldandó problémát. Van nagyjából háromezer, méretében, gazdasági erejében nagyon különböző önkormányzatunk. Egy kicsi és szegény falu, ha magára van hagyva, képtelen az oktatásban azt a minőséget nyújtani, mint egy gazdag nagyváros. Ezt a kérdést nem lehet önkormányzati szinten kezelni, de az államtól elvárjuk, hogy minden polgára számára azonos tanulási feltételeket biztosítson.

– Ennek érdekében azonos méretű tankerületeket kellene létrehozni, amelyek élén irányító testület és választott vezető áll. A tankerületek felett működne egy központ, amely az állammal és a központi oktatáspolitikával kommunikál. Ezzel a rendszerrel a bennünket képviselő államnak nem lenne más dolga, mint hogy beletegye – a mi adónkból – a GDP nagyjából hat százalékát, és megmondaná, mit vár ezért cserébe. Mondjuk, elvárhatná, hogy érjük utol az oktatás terén a fejlett országokat. Az állam a döntési szabadság függvényében elszámoltathatná a szereplőket, de tankerületi szinten lehetne eldönteni, mire fordítsák a pénzt.

– Hogy mennyi krétát vegyenek vagy melyik tankönyvből oktassanak?

– Talán inkább tabletekben és online tananyagban kellene már gondolkodni. Ma sem a pedagógusok, sem az iskolák igazgatói, sem a tankerületek vezetői nem rendelkeznek az ahhoz szükséges szabadsággal, hogy a legjobban végezzék a munkájukat. A megoldás lényege az, hogy a pedagógusokat el kell látni a legkorszerűbb szakmai tudással, a legjobb eszközökkel – ez az állam feladata –, majd hagyni kell, hogy legjobb belátásuk szerint tegyék a dolgukat.

– Véleménye szerint ha az állami erőszak helyett konszenzus keresésére törekedtek volna, akkor ma nincs pedagóguslázadás?

– A legnagyobb problémát abban látom, hogy ami történt, az lejáratott egy sor alapvetően szükséges változtatást. Pedig a szaktanácsadói rendszer is lehet eredményes, a finn iskolarendszer fejlesztésében jól működött. Az egész napos iskola is jó lenne, ha az iskolában töltött idő hasznosabb lenne. A módszereket ki kellett volna dolgozni, többféle megoldást kipróbálni, és ami működik, azt felajánlani alkalmazásra. A pedagógusi előmenetelhez készítendő portfóliónak is jó az alapgondolata, csak a konkrét megoldás és a bevezetése nem volt szerencsés. Mi, egyetemi oktatók is készítünk publikációs jegyzéket és szakmai életrajzot. Minden előléptetésnél dokumentálni kell a teljesítményeinket, és tudjuk, hogy ez természetes. De biztosan nagy felzúdulást keltene, ha most tanársegédtől egyetemi tanárig mindenki visszamenne a kezdővonalra, és most kellene bizonyítania, hogy alkalmas arra, amiben évtizedek óta sikeres.

– A pedagógusok követelései közé tartozik még a hiányzó életpályamodell, a fizetésemelés, az értelmetlennek tartott adminisztráció felszámolása, a feleslegesen iskolában töltött idő megszüntetése. A követelések között az ön véleménye szerint mi az, ami igazán akadályozza az oktatás színvonalának emelését?

– A bérek növelését addig kellene folytatni, amíg el nem éri az egyéb diplomások átlagfizetését, és garanciát kellene vállalni a folyamatos szinten tartásra. A további béremeléseknél jobban figyelembe kellene venni a teljesítményt is, például a korábban jól működő pótlékok visszaállításával és a nehezebb feltételek között dolgozók hatékonyabb motiválásával. Kevesebb, de jobban fizetett pedagógusra és hatékony segédszemélyzetre lenne szükség.

– A legutóbbi PISA-felmérések szerint a túlcentralizált rendszer teljesítménye lényegesen rosszabb, mint az azt megelőző, liberális szellemű iskolai rendszeré. Megnőtt a funkcionális analfabéták száma, csökkent a kreativitás, van, aki neki sem állt a feladatok megoldásának. Milyen következtetést lehet ebből levonni?

– A PISA-mérésekben még nem lehet pontosan kimutatni az elmúlt évek hatását. A legutóbbi adatok 2012-ből származnak.

– Ennek az eredményét soroltam.

– Igen, de a PISA-eredményekben legalább nyolc év – és az azt megelőző óvodai nevelés – hatása tükröződik. Az feltehető, hogy a tankötelezettségi kor leszállításának volt mérhető negatív hatása. A politikai szlogeneket egyébként nem érdemes összekeverni a valódi iskolai folyamatokkal, szegregáció akkor is volt, amikor szavakban leghangosabb volt a deszegregáció.

– Az elmúlt években százmilliárdokat vontak ki az oktatásból. Okozott ez jóvátehetetlen veszteséget az iskolába járó generációk életében?

– Érdemes pontosítani, hogy a pénzkivonás „elmúlt évei” legalább tizenkét évet jelentenek, ezzel együtt jóvátehetetlen károkat az elmúlt huszonhat év okozott. Valóban felnőtt egy generáció, amelyik nem kapta meg oktatásban azt a minőséget, ami kitágította volna életének lehetőségeit. Az alacsonyabb foglalkoztatottság, a rosszabbul fizetett munka, a nyelvtudás hiánya, a tudáshoz, kultúrához való hozzáférés akadályai mind az oktatás rossz minőségéből fakadnak, miként a szerényebb nemzeti jövedelem és a lassúbb gazdasági fejlődés is. A lengyel és az észt sikerek mutatják, hogy ezt nem lehet az „elmúlt negyven évre” fogni. Most pedig már a nálunk sokkal rosszabb helyzetből induló szomszédos országok is elhúznak mellettünk.

– Véleménye szerint mi az oka annak, hogy Magyarország a tanulás világában tartósan lemarad versenytársaitól?

– Érdemes tudatosítani, hogy nagyon nagy gondok vannak. Az egész közoktatási rendszerből hiányzik a pénz, de legalább ennyire hiányzik a tudás is. Hiányzik az irányítási döntésekből, a tankönyvírásból, a taneszközfejlesztésből, a módszerek fejlesztéséből, a pedagógusképzésből és a továbbképzésből egyaránt. A tanulás, a tudás fontosságát mindeddig nem vettük elég komolyan. Talán most a tanárok felhívják rá a figyelmet. Mindenesetre arra jó esély van, hogy felküzdhetjük magunkat oda, ahol másfél-két évtizeddel ezelőtt voltunk, de ehhez előbb minden érintettnek meg kellene értenie, miért és hogyan jutottunk ide.