Orkok estéje: Kaposvár retteg

Jocó nagyatádi fiú volt. Kaposvár nagy múltú gimnázumába, a Táncsicsba az imádott történelem miatt jelentkezett. Először kollégista volt, később – a tragédia után nyilatkozó édesanyja sem tudta, miért – a negyven kilométernyi bejárást választotta. Kedves, szerény gyereknek ismerték.

Nagyon keresték eltűnése napján, május 21-én, az esti órákban. Aznap az iskolában és a városkörnyéki Deseda tónál a Challenge Day rendezvényeit tartották, ezen vett részt a kaposvári diákság. Vele nem beszélt senki, de néhányan még látták a főutcán, dél körül.
Másnap a katasztrófavédelem, a rendőrség és az osztálytársak is kutatták a nyomát, s meglepő gyorsasággal rá is találtak a holttestre egy a vasút, a cukorgyár és a Kapos folyó által határolt bokros részen. Egy kis tóban.

Osztálytársnője mutatta meg a helyet, ami azonnal felkeltette a rendőrök gyanúját: túl pontos, szinte célzott volt az információ. A lány viszont azt is elmondta, hogy Jocó barátja, V. Dávid „kérte” arra: mutassa meg a zsaruknak a helyszínt. Ezek után csak néhány keresztkérdést kellett feltenni, hogy
V. Dávid – a nyomozók szerint nyeglén – odavesse: „Na jó, hát akkor... én voltam.”

A város – köszönhetően az online médiának – percről percre követte az eseményeket. A gimiben jól ismerték a fiúkat. Az áldozat és a két gyilkos, V. Dávid és K. Mihály, hárman jó barátok voltak. Kideríthetetlen, mi rendíti meg jobban a helyi közvéleményt: a motiválatlan barbárság, az „action gratuite”, vagy a feltételezés – valami szörnyű titok lappang a kegyetlenség mögött.

Napokkal, tán hetekkel korábban készültek tettükre, ezt már két osztálytárs is tanúsítja, akiket állítólag meg is fenyegettek, hogy hasonló sorsra jutnak. A város, és az országos médiumok óráról órára hallhatták az újabb, dermesztő részleteket. Nem kés, nem is nuncsaku volt a fegyver. Közönséges kövekkel, botokkal és egy – a helyszíni építési törmelékben talált – vésőszerű vasdarabbal verték meg a jó barátot, majd egyszerűen behajították a tóba. Még élt. Még könyörgött. Aztán megfulladt.

A rendőrség csak hétfőn adott ki hivatalos tájékoztatót, amelyben már a beismerés ténye szerepelt. Addig vad találgatások uralták a hírfórumokat. „Kinek a kedvenc fegyvere a kés?” „Kik laknak a Béla király utca környékén?” „Nem kell nagy fantázia hozzá: orkok voltak!”

Ahogy ahhoz sem, hogy a jóindulatú fórumos kiket ért „orkok” alatt... Persze a feltételezést némely körülmény meg is erősíti. Pédául az, hogy Jocó szívesen viselte kedvenc zenekara, a Kárpátia pólóját, s ezt tekinthették provokációnak. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy az elhagyott gazos síkság, ahol a testet megtalálták, épp a többségében romák lakta szentjakabi városrész és a városvezetés által tudatosan gettósított Donner közé esik. Az ösvények szabdalta dzsumbujban a közeli punk-szkinhed-rocker kocsma, a hangzatos nevű Pogo Center törzsvendégei szokták lovagias ügyeiket intézni. A környéken tenyésző szubkultúrák találkozásai gyakoriak és hangosak, de a rendőrség ritkán szerez róluk tudomást.

Itt szoktak a fiúk „gyakorolni”, harci eszközöket tesztelni. Jocó és Misi íjászkodtak, az áldozat apródjelölt volt a Fekete Hollók Rendjében, a város középkori hagyományokat őrző egyesületében.

A meggyilkolt fiú szobáját még aznap este bemutatta az egyik helyi tévé, hangsúlyozva a falon függő árpádsávos zászlót, a kardokat, a Nagy-Magyarország-térképet... Mindezt a Népszabadság és a Népszava riportjai is fontosnak tartották megemlíteni. Utóbbi azt is, hogy a valaha nagy hírű gimnázium, ahova a fiúk történelem tagozatra jártak, korántsem tekinthető világnézetileg semlegesnek. Ez igaz.
A két tettes a bozótos tópartra csalta a tragikus napon Jocót azzal, hogy egy második világháborús lőfegyvert mutatnak meg neki. Aztán előzmény nélkül kövekkel, botokkal tíz-egynéhány ütést mértek a fejére, és belökték a tóba. Egy nagyobb követ is rádobtak, fel ne jöjjön.
Másnap reggel iskolába mentek. Az osztálytársak, tanárok szerint mosolyogtak. Jocóról „semmit sem tudtak”, később aggódni kezdtek érte. Keresésében is részt vettek. Eldönthetetlen, hogy a „játék” része volt-e az, hogy a helyszínre vezették a keresőket, vagy csak gyermeteg taktika. A történet e fordulata jobban sokkolta a város közvéleményét, mint a fiú halála. Hihetetlennek tűnt – sokaknak ma is az –, miként fordulhat a szoros barátság vak agresszióba. Beszélik a „valódit”. Titkokat sejdítenek. A rendőrség szűkös tájékoztatása magyarázatnak túlontúl egyszerű. A tettesek szerint áldozatuk az utóbbi időben „nagyképű”, „lekezelő” volt. Ezért ölték meg.

A magyarázatok némelyike megerősítés nélkül helyet kapott a helyi médiában: drogügy állhat a háttérben, amiben az áldozat nem akart részt venni. A másik pletyka erősebb és vadabb, ezért is tartja magát szívósan. Januárban egy fogyatékos, hajléktalan férfi tetemére találtak a Kapos folyóban. A történet szerint ő volt a fegyvermániás fiúk első áldozata, ebből a titokból akart Jocó kiszállni. A rendőrségi orvosszakértő cáfolta a feltételezést. A férfi rosszul lett, így került a hideg vízbe.

Ez a legendagyártóknak kevés:
a senkinek sem hiányzó szerencsétlent nyilván felületesen vizsgálták meg. Többen emlékeztettek a néhány éve
a közeli Dombóváron történt esetre, ahol szintén fiatalok, köztük rendőr-szakközépiskolások rugdostak halálra egy hajléktalant.
Egy másik verzió szerint nem a fiúk öltek. Valakit keres rendőrség, akitől őket is meg kell óvni, s aki most biztonságban érezheti magát, míg nem szorul a nyaka körül a hurok.

A gimnáziumban és a városban is döbbenet, értetlenség lett úrrá. Főleg amiatt, hogy senki sem vette észre az apró jeleket, amelyek elárulhatták volna a hozzáértőnek, mi készül. Az osztály mellé kirendelt pszichológus anynyit feltárt, hogy a fiúkkal, különösen V. Dáviddal, korántsem volt minden rendben. Osztálytársai például tudták róla, hogy állatokat kínoz. Mesélte: élve eltemettek egy kutyát, és miután a szerencsétlen állat felkaparta magát a felszínre, agyonverték.

Persze nem is Magyarország lenne, ha a közélet végletes megosztottsága nem érvényesülne ebben is. Az egyik oldalról kommentárok, blogok, fórumisták kara fröcsköli-gyalázza a mai – túl liberális – iskolát, ki nem felejtve Fodor Gábort, Magyar Bálintot, jó esetben az atyai pofont sírva vissza.

Pedig a magyar oktatási rendszer nyomokban sem liberális. Amin az említett kórus fenn- és kiakad, az néhány emberi jogi újítás.
A szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága, az emberi méltósághoz és a testi épséghez, az egészséghez való jog már sok azoknak, akik épp ennek a liberális közegnek (nem rendszernek!) köszönhetik, hogy egyáltalán megszólalhatnak.

Egy-két médium és nyilatkozó szükségesnek tartotta hangsúlyozni: „erősen magyar érzelmű” fiúkról van szó. Jellemzőek a kellékek: árpádsávos zászlók, térképek, fegyverek, Kárpátia-koncert, póló.

De bármennyire szeretnénk: nincs magyarázat. Kaposvár ezért szorong. Az sem elég, amivel a gyilkosok egy héttel a téboly délutánja után előálltak: tulajdonképpen szerepjátékot játszottak, amelyben Jocó volt az elpusztítandó, gyilkos ork. Tolkien zombiszerű, nyálkás szörnyeit valószínűleg már a kapkodó ügyvédi fantázia kombináltatta bele a történetbe.

Akár így volt, akár nem: milyen kevés kell hozzá, hogy előbújjanak belőlünk.

ORK
Az ork Tolkien Gyűrűk ura című klasszikussá vált fantasztikus regényfolyamának teremtménye. Hatalmas testű, emberszabású, jobbára barlangokban lakó, torz alkatú, csúf, mocskos, mindenestül gonosz lények. Számos fajtájuk (mert több van) képtelen elviselni a napot, ezért félhomályban él. A latin orcus szó a görög-római mitológiában Plútó–Hádész alternatív neve. William Blake-nél is szerepelnek orkok, de ott inkább pozitív figurák, ahogy az ork az óangol mitológiában is inkább manó vagy koboldszerű teremtmény.

Morális pánik
A közvélemény reakciója hasonló esetekben szinte mindig leírható a „morális pánik” modellje mentén. Az elméletet Stanley Cohen 1980-ban dolgozta ki. Szerinte akkor beszélhetünk morális pánikról, ha egy jelenség a társadalom elfogadott rendjét fenyegető veszélyként tudatosul az emberekben. Az iskolai erőszak, a diákokkal, olykor a tanárokkal szemben megnyilvánuló agresszió egyértelműen kiváltotta a magyar közvéleményben ezt a pánikot. Az elméletet az angliai Bulger-üggyel illusztrálják: 1996-ban két tízéves liverpooli fiú megkínzott és a vasúti sínre fektetett egy háromévest.