Ökölrázás helyett együttműködés – Mészáros Antónia a váltásról és az UNICEF magyar feladatairól
– Ön virtigli politikai újságíró. Tavaly ilyenkor még nehéz lett volna elképzelni, hogy ma egy gyerekjogokkal foglalkozó nemzetközi szervezet magyarországi képviseletét fogja vezetni. Hogy érzi magát az új szerepében?
– Mintha szárnyakat kaptam volna. Jól körülhatárolt a feladatom, mégis óriási kreatív térrel és tele kiaknázatlan lehetőségekkel, ami nagyon inspirál. Különösen mert itt és most valóban nagy szükség van arra, hogy jól végezzük a munkánkat.
– A köztelevíziótól viharos körülmények között távozott akkor, amikor a Fidesz ellehetetlenítette azokat, akik újságírók akartak maradni, és nem voltak hajlandók a propagandagépezet részévé válni. Abban, hogy most azt érezte, váltani szeretne, közrejátszik, ami a kritikus médiával történt, történik?
– Több ok vezetett erre az útra, kétségtelenül, a média itthoni helyzete is megfontolásra késztetett. Eljutottam abba az életkorba, amikor érdemes volt elgondolkodnom azon, látom-e magam a következő két évtizedben ebben a szakmában. Most még volt időm pályát, az életem irányát módosítani. Pár év múlva jó eséllyel bezárult volna ez az időablak. Nem kell hozzá még csak szakmabelinek sem lenni, hogy az ember lássa, a magyar médiában egyre szűkülnek a lehetőségek, és egyre kevésbé van eredménye még azok újságírói tevékenységének is, akik igazán jó minőségű munkát végeznek.
– Egy nemzetközi civil szervezet élén mennyivel jobb a helyzet? A Stop, Soros! törvénycsomag sötét korszakot vetít elénk, a külföldről pénzelt civil szervezeteket antidemokratikus eszközökkel próbálják megfojtani, és nem biztos, hogy az ENSZ égisze alatt ténykedő magyarországi UNICEF-fel kivételt tesznek.
– Az UNICEF kézzelfogható segítséget nyújt a világ legelesettebb gyermekeinek. Nyilván vannak ennek a munkának különleges kihívásai Magyarországon is. Mostanában például népszerű az a gondolat, hogy nekünk, magyaroknak nem dolgunk átérezni a világ fájdalmát, hiszen nincsen benne felelősségünk. Oldják meg azok, akik a globális egyenlőtlenségekből az egykori gyarmatbirodalmak vagy a mindenkori világkereskedelem révén a leginkább profitáltak. Így aztán nehezebb a magyar embereket megszólítani olyasmivel, ami messze a határainkon túli probléma. Ezzel együtt sem látom reménytelennek a feladatot. Az UNICEF Magyarország érdekes módon éppen annak köszönhetően lett hivatalosan is külföldről támogatott szervezet, hogy a magyar kormány anyagi dotációját technikailag a világszervezet New York-i központján keresztül utalták a számlánkra. Konkrét programokban egyébként is zökkenőmentesen dolgozunk együtt a kormányzattal – köztudott, hogy az UNICEF a világ minden országában erre törekszik. Az új pozíciómban nem az a legfontosabb feladatom, ami újságíróként volt, vagyis hogy konfrontáljam a szervezetünket a közélet, a politika szereplőivel, hanem az, hogy lehetőleg mindenkivel megtaláljam az együttműködés legjobb módját.
– De ez talán habitus kérdése is. Nem mindenki tud keményen kérdezni.
– Meglehet, de az én esetemben elválik a habitus és a felelősségtudat. Én mindig annak a mércének akartam megfelelni, amit az aktuális feladatomra érvényesnek gondoltam. Az angol közszolgálati televíziózásban tanultam meg igazán az újságírást, ott pedig mind a társadalmi, mind a szakmai elvárás egyértelműen az, hogy keményen kérdezzünk, és elszámoltassuk a közélet szereplőit. Én is azt gondolom, hogy a riporteri munkát csak így szabad és érdemes végezni, ezért Budapesten is ezt a felfogást követtem, amíg a sajtóban dolgoztam. A személyiségemhez mégis sokkal közelebb áll az együttműködés, mint a konfrontáció. Igaz, hogy haditudósítóként kezdtem, de éppen ezért eleget voltam már lövészárokban. Most építeni szeretnék. És ilyen értelemben jobban a helyemen érzem magam az UNICEF-ben, hiszen itt éppen az a feladatom, hogy hidakat építsek a lehetséges partnereink felé, és megpróbáljam konstruktívan, a diplomácia eszközeivel megoldani a problémákat.
– Mielőtt eljött az ATV-től, érzett-e olyan fordulatot, amelyről a 444.hu írt, vagyis hogy a reklámokért cserébe alkut kötöttek a hatalommal?
– A távozásom körülményeiről, az azt megelőző időszakról és az egykori munkáltatómról a közös megegyezéskor aláírt szerződésem értelmében nem nyilatkozhatok. Most, a pályaváltásom óta harmonikus a kapcsolatom a televízióval, sokat segítenek abban, hogy az UNICEF munkájának nyilvánosságot tudjunk adni. Konkrét adománygyűjtő kampányokhoz is nyújt a csatorna hirdetési felületet.
– Bekerült egy nemzetközi ENSZ-szervezet vérkeringésébe, ami egyrészt diplomáciai jártasságot igényel, másfelől szociológiai ismeretekre is szüksége van. Kellett ezekre külön készülnie, vagy az újságírói munka felvértezte arra, hogy a váltás gördülékeny legyen?
– Valamennyi ismeret mindenképpen ragadt rám a gyermekvédelem főbb kérdéseiről, hiszen újságíróként foglalkoztam már ezzel a témával, de ettől még nyilvánvalóan nem vagyok szakember. Szerencsére ezt nem is várták el tőlem, hiszen a gyermekjogi osztályunk szakemberei kiválók. Nekem inkább a stratégiát kell meghatároznom, új irányokat, kapcsolatokat kialakítanom. És mivel adománygyűjtő szervezet vagyunk, a feladatom fontos része az is, miképpen lehet a gyermekvédelmi munkát népszerűsíteni és anyagi támogatást gyűjteni hozzá. Ennek ellenére az első perctől kezdve tisztában vagyok azzal, mennyi mindent kell még tanulnom. Szerencsére ez nem újdonság számomra, mert ha valamire, akkor az élethosszig tartó tanulásra biztosan felkészíti az embert az újságírói létforma. Korábban, műsorvezetőként olykor csak nem sokkal adás előtt tudtam meg, miről fogok vitatkozni, ráadásul gyakran olyasvalakivel, aki velem ellentétben szakértője volt a témának. Mégis fel kellett zárkóznom hozzá annyira, hogy adott esetben meg is tudjam izzasztani. Most végre több időm van elmélyülni az egyes témákban, és ezért is kifejezetten izgalmasnak érzem az új munkám.
– Amióta itt dolgozik, a magyarországi UNICEF tevékenysége láthatóbbá vált, elég a gyerekek világnapjára, az UNICEF Gyerekhang akcióra gondolni. Ezen a napon a gyerekek átvették a felnőttek szerepét, hogy így hívják fel a gyerekjogokra a figyelmet.
– Ez emberfeletti erőfeszítést igénylő munka volt a teljes szervezettől, különösen az idő rövidsége miatt, és hálás vagyok az összes kollégámnak, hogy ebbe a programba belevágtunk. Globális kampányról lévén szó az alapkoncepciót nem nekünk kellett kitalálnunk, de minden nemzeti bizottság szabadon döntött, hogy részt vesz-e az akcióban. A gyerekjogok közül a részvétel és a véleménynyilvánítás jogára koncentráltunk, mert ez még a fejlett világban is gyakran elsikkad. Különböző izgalmas helyszínekre juttattunk be gyerekcsoportokat: gyerekek „vették át az irányítást” például az oktatási jogok hivatalában, és be is terjesztettek egy saját javaslatot, ifjú nagykövetünk felszólalt az Országgyűlés felsőházi termében, gyerekek próbálhatták ki magukat rendőrfőkapitányként, átvették a felnőttek helyét a képernyőn számos tévécsatornánál, és még hosszan tudnám sorolni, mi minden történt a tűzoltóságtól és mentőszolgálattól kezdve ismert bankfiókon át egészen a budapesti óriáskerékig. De a legnagyobb kihívás az volt, hogy ennyire rövid idő alatt magunk mellé állítsunk olyan rangos szervezeteket, amelyek anyagilag is szívesen támogatják a program létrejöttét. Végül kifejezetten sok együttműködő partnert találtunk, tavaly novemberben számos nagyvállalat, országos médium, állami intézmény, nagykövetség, színház és sportegyesület velünk együtt „adott hangot” a gyerekeknek.
– Egy V. kerületi gyereknek nagyon más az élménye a rendőrökről, mint azoknak, akiknek a szüleit biciklizés közben megállítja a rendőr, és a kötelező felszerelés mondvacsinált hiánya miatt megbünteti őket egy olyan településrészen, ahol út sincs. Amikor értékelték a Gyerekhang programokat, nem volt hiányérzetük amiatt, hogy nem voltak ott azok a gyerekek, akiknek a szülei nem dolgoznak, így aztán nincs munkahelyük, ahová bemehettek volna bekukkantani?
– Az első évben, alig pár hét előkészítési idővel elsősorban az volt a célunk, hogy elkezdjünk valamit, amiből hagyományt lehet teremteni. Most az volt a fontos, hogy minél többen kedvet kapjanak a részvételhez, és megnyíljanak előttük az ajtók; remélem, a későbbiekben eljuthatunk majd akár a bevállalósabb találkozásokig és a nehezebb kérdések kibeszéléséig is. Bár kétségkívül előfordult, hogy a saját szüleik munkahelyére mentek a gyerekek – aminek egyébként én látom az értékét −, mégsem ez volt jellemző. Ahol erre volt nyitottság, ott bevontunk hátrányos helyzetű csoportokat, beleértve olyanokat is, akiknek nem feltétlenül dolgoznak a szüleik. Az együttműködő szervezeteknél pedig azt tapasztaltam, hogy az ott dolgozók és a döntéshozók számára is jó volt megélni a gyerekek örömét. Ami már most érezhetően sokakat motivált közülük arra, hogy segíteni akarják a nehezebb sorsú gyermekek ügyét is.
– Az irodája falán harmadik világbeli országokban élő gyerekek fotói vannak. Az ő problémáik nagyon távolinak tűnnek. Pedig Magyarországon is több százezer család él hasonló szegénységben, áram, gázszolgáltatás és vezetékes víz nélkül. A tiszta víz biztosítása a nemzetközi UNICEF egyik legnagyobb missziója.
– Itt nincs arra jogi keretrendszer, hogy úgy fúrjunk kutakat és mentsünk életeket, ahogy Afrikában teszi ezt az UNICEF, hiszen mi a fejlett világhoz tartozunk, nem vagyunk úgynevezett programország. Ennek ellenére számos, kifejezetten a hazai állapotokra vonatkozó terv jár a fejemben, amelyeknek megkezdtük az előkészítését. De eddig is voltak a magyar UNICEF-nek magyar gyerekekkel foglalkozó programjai. Van például gyermekjogi felvilágosító programunk, sokat teszünk a gyermekbarát szemléletért többek között a Gyerekbarát település elnevezésű programunkkal. Foglalkozunk jogsegéllyel, és próbálunk segítséget adni bántalmazott gyermekeknek is.
– Hogyan tudja elkerülni, hogy az UNICEF ne valamiféle rózsaszín felhőben lebegjen? Mert pont azokon a vidékeken nem nyitottak az iskolák ezekre az elképzelésekre, ahol nagyon szegény gyerekek élnek.
– Az ilyen vidékeken is aktívak vagyunk. Az Ébresztő-óra című programunk kiterjed az ország nagy részére, gyermekjogi felvilágosítással számos iskolába eljutunk, és munkatársaink kifejezetten keresik az ilyen együttműködési lehetőségeket. A Gyerekhang csak egy színfolt a palettánkon, nem véletlenül teszek különbséget kampány és program között. November 20-án nagyon is kézzelfogható élményeket adunk minél több gyereknek, és reméljük, egyre több hátrányos helyzetű gyereket is elérünk. De ez társadalmi érzékenyítés kérdése is: a felnőttek figyelmét is fel kell hívnunk a gyermekek iránti felelősségükre. Fontos elmondani, hogy az UNICEF – bár ENSZ-szervezet – nem a központi ENSZ-költségvetésből működik, hanem jótékony felajánlásokból, amelyek a fejlett országokból érkeznek. Sokszor egészen kis összegű, pár ezer forintos, de rendszeres havi adományokból, többek között Magyarországról is. A magyar programokhoz tehát itt kell megtalálnunk a forrásokat.
– Mennyire megy majd bele az ön vezetése alatt az UNICEF olyan kérdésekbe, amelyek konfliktusosak lehetnek a kormányzattal? December közepén került például nyilvánosságra az a jelentés, amelyben az ombudsman megállapítja: a szakellátásba kerülő gyerekek harmadát a szegénységük miatt, azaz a hatályos magyar törvényeket megsértve emelik ki a családjukból. Hasonlóan lehangoló jelentés érkezett az ombudsmantól a gyermekprostitúcióval kapcsolatban is.
– A gyermekprostitúció témájához kapcsolódóan például már dolgozunk az Emberi Erőforrások Minisztériumával, de ennél többet erről most nem mondhatok. Amikor kijön egy ilyen ombudsmani jelentés, nekünk nem az a dolgunk, hogy másnap tartsunk egy sajtótájékoztatót, és öklöt rázva elmondjuk még egyszer ugyanazt, hanem hogy megpróbáljunk közös megoldásokat keresni. Ez a munka jellemzően zárt ajtók mögött zajlik. Mindig lehet olyan pont, amikor már diplomáciai eszközökkel és szakmai egyeztetésekkel nem lehet előrébb jutni, és ilyenkor elképzelhető, hogy ki kell állni a nyilvánosság elé a lehető legkeményebb üzenetekkel is, de a mi esetünkben ez nem az első, hanem a legeslegutolsó opció. Alapvető célunk mindig a konstruktív együttműködés.
– Nem lepte meg, hogy az UNICEF-hez fordult az Emmi? A gyerekprostitúcióval ugyanis foglalkoznak magyarországi civil szervezetek is, nem is most kezdték, ráadásul több remek szakember is tevékenykedik ezen a területen. Csak épp Soros-bérencnek tartja őket a kormány.
– Nem értek egyet a civil szervezetek bármiféle megbélyegzésével. Viszont az UNICEF globális hálózatának részeként mi egyrészt képesek lehetünk bevonni a programjainkba azokat, akiknek itthon vannak megfelelő ismereteik, másrészt idehozhatjuk a világszervezet némely programországából az ott már eredményesen felhasznált gyakorlatot és szaktudást. Az UNICEF hazai jelenlétének éppen a szervezet kivételes egyesítő ereje adja talán legnagyobb értékét. Ez a mi széles körű nemzetközi elfogadottságunkban, ismertségünkben és hitelességünkben rejlik. Szeretnék hinni abban, hogy erre alapozva itthon is lehet olyan eredményeket elérni, amelyekkel mindenki csak nyerhet.
