Népszavazás-dömping: Válságtünet vagy az istenadta nép joga?

Ne higgyük, hogy a népszavazás-cunami elszabadulásáért kizárólag a Fidesz felelős. Két-három éve figyelhetjük az ellenzék meddő kísérleteit. Népszavaztatnának mindenről, ami szembejön. Ami azért tragikus, mert az egyre jobban lejáratódó intézménynek – ha felelősen élnének vele – lennének előnyei is. Majtényi László volt ombudsman, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke hangsúlyozza: ha az 1990-ben elfogadott alkotmányt némi korrekcióval népszavazásra bocsátották volna, nehéz lett volna egy mozdulattal félresöpörni, felváltva a „gránitszilárdságúval”. Amit szintén nem vittek a nép elé.

Csepeli György szociálpszichológus nem tartja értelmetlen kísérletnek a közvetlen demokráciát:
– Abszolút népszavazáspárti vagyok, ha van értelmes téma. Más kérdés, hogy mire használják.

Csepeli szerint a referendum bizonyos kérdések eldöntésére kiváló eszköz, másokra viszont alkalmatlan. Értelmetlen népszavazásokat tartani szakkérdésekről. De ahol „nincs igazság”, ahol érzelmek, ízlések, vélelmek csapnak össze, ott a népszavazás szinte elkerülhetetlen.

– Arra kell használni, amire való. Ostobaság betiltani a kést, mert a marhafelsál felszelésén kívül ölni is lehet vele.

Nincs erősebb legitimációs eszköz a népszavazásnál, és ezt tudják a politikusok is. A magyar politika népszavazás címszó alatt produkálta legszánalmasabb teljesítményeit. A 2004-es állampolgársági szavazás mindkét félből a legrosszabbat hozta ki. A sérelmi politikát emelte piedesztálra, halálra sértette az erdélyieket, sikeresen építette fel a „nyugdíjunkra pályázó román” rémképét. A szociális népszavazás 2008-ban – azon kívül, hogy kormányt buktatott – évtizedekre zúzta szét az egészségügyi reform esélyét. Idén pedig bővült az eszköztár, azzal, hogy a kopasz csapatokat bevetették a Nemzeti Választási Irodánál.

Hack Péter alkotmányjogász szerint a Fidesz – okulva saját példáján – olyan komplex gátakat épített a rendszerbe, amelyek a „népi kezdeményezést” gyakorlatilag lehetetlenné teszik. Akár félévekbe kerülhet, amíg a rendszer komótosan elbírálja és kiszűri a párhuzamosságokat, az egymással versengő indítványokat. A kérdésnek át kell verekednie magát a Patyi András vezette Nemzeti Választási Bizottságon, az Alkotmánybíróságon, amely, mint Hack Péter mondja, „a Fidesz jogi kabinetjének kihelyezett tagozata”. Azok az elvben pártatlan intézmények, amelyeknek a népszavazás ügyének elbírásakor döntő szavuk lehetne, már nem működnek. Ráadásképp az aláírásgyűjtést időhatárhoz kötötték, a szignók számát kétszázezerre, az érvényességi küszöböt ötven százalékra emelték. És ha az ellenzék nagy nehezen elvergődik a célegyenesbe, a kormány kisasszézik az ügyből, lásd a villámgyorsan módosított, vasárnapi boltzárról szóló törvényt.

Huszonhét évnyi tipródás, a négyigenes áttörés mámora, a NATO- és EU-népszavazás sikere, az elmúlt évtized feszült csatái után eljutottunk oda, hogy ma kizárólag a kormány, pontosabban egyetlen ember, Orbán Viktor kezdeményezhet Magyarországon népszavazást. A procedúra a népfrontos választásokra emlékeztet: csak a kormány kampányol, és persze csak ő nyerhet.

A népszavazás hasznáról, káráról, „a nép bölcsességéről”, manipulálhatóságáról nem igazítanak el a történelmi tények. Elborzasztó példaként idézik a bukófélben lévő weimari köztársaság öngyilkos népszavazásait. 1933 novemberében 95,1 százalékkal szavazták meg a németek a Népszövetségből való kilépést. 1934 augusztusában – Hindenburg halála után – arról döntöttek, hogy egyazon személy (Hitler) kezébe kerüljön a kancellári és a birodalmi elnöki jogkör. A harmadik, döntő szavazás az Anschlusst szentesítette. Osztrákok és németek együtt szavaztak a birodalomban való egyesülésről. (Németek 99,1, osztrákok 99,73 százalék.) Az utóbbinak azonnali, gyilkos következménye volt. Másnap reggel a bécsi zsidók moshatták is a Ring sarkáról az Österreich feliratokat.

A modern Németország ösztönösen irtózik a népszavaztatástól, csak alkotmányozási ügyekben és a tartományok határainak módosításakor engedi. De idegen ez a gyakorlat az amerikai demokráciától is. Széky János újságíró szerint – akit hosszú ideje foglalkoztat a népszavazás intézményének csődje – az alapító atyák rendelkeztek klasszikus műveltséggel. Olvasták Plutarkhoszt, Thuküdidészt, ismerték, milyen elborzasztó példákat produkált a demokratikus túltengés lázában égő athéni nép. Az amerikaiak inkább liberális-konzervatív, mint liberális felfogásúak voltak, az elektori rendszer ezt a felfogást tükrözi. Ha mindenképp szavazni kell, döntsön a „csőcselék”, de iktassunk be valami tekintélyt, súlyt, közjogi autoritást.

Irányadó példa tehát nincsen, az intézmény virágzik ugyanakkor Hollandiában, Skandináviában, Olaszországban, Franciaországban. Angliában azonban rendszeridegen, igaz, egy ideje játszanak a tűzzel. Az első, Közös Piacról szóló szavazást már ’75-ben kipróbálták, akkor a maradásra szavaztak. Most a Brexit-pártiak győztek, olyan nívós érvekkel, hogy „a magunk urai lehetünk”.

Széky az elharapódzó népszavazási mániát a képviseleti rendszertől idegen pártpolitikai manővernek tartja. Nem véletlenül fogalmaz úgy Norbert Lammert, a Bundestag elnöke, hogy a népszavazás nem más, mint módszer arra, „hogy a politikusok elosonjanak a felelősség elől”.

– Félve mondom, de így is gondolom, ha politikus lennék, az egész népszavazósdit egyszerűen megszüntetném – jegyzi meg Széky.

Mert ki lehet indulni abból, hogy „a nép jó”, a nép bölcs, és ha magára hagyják, józanul dönt. De ez nem igaz. Az emberek többsége emocionálisan és önző módon viszonyul a politikához. Széky nem a tömeg demokratikus hajlandóságában bízik, hanem az intézmények adta biztonságban. És ebből van egyre kevesebb.

– A rendszer újraalkotásakor sajnos „a rossz lehetőségekből”, a veszélyekből, az állam által gerjesztett félelemből, a feudális reflexekből kell kiindulni.

– Minden racionális kitérő nélkül, szívvel-lélekkel, „alkatilag” népszavazás-ellenes vagyok, tartsák bár ezt arisztokratizmusnak – mondja Szentpéteri Nagy Richard alkotmányjogász. – Sokan mondják a baloldalon, csalódtak a népben és a népszavazás intézményében. Én nem csalódtam. Pontosan az történik, amit vártam. A népszavazás nem demokráciakiegészítés, afféle többletszolgáltatás. Természeténél fogva olcsó népbutítás.
Szentpéteri szerint ami a hazai, kvótáról szóló népszavazást illeti (Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?), kártékony minden mondat, amely arra próbálná rávenni a szavazót, hogy menjen el, álljon bele és mondjon igent a nemre. Az egyetlen reális alternatíva a bojkott.

Majtényi László szintén úgy látja: egy kicsit is találékony ellenzéknek lennének lehetőségei. Azt kellene érthetővé tenni, hogy a népszavazás eredménytelensége (mert az lesz) a Fidesz veresége.

De a jelenlegi, töredezett ellenzéknek még ez is bonyolult feladat.

Az októberi népszavazással a baj ott kezdődik, hogy már a kérdés is nehezen értelmezhető. Márpedig ilyenkor egyszerű tőmondatokkal érdemes operálni, lásd: akar-e vizitdíjat fizetni? A referendum másik furcsasága, hogy az eredmény a parlamentre semmiféle törvényalkotási kötelezettséget nem ró. Papírrepülőt hajtogathatnak belőle.

László Róbert, a Political Capital választási szakértője szerint a Fidesznek az lenne a legelőnyösebb, ha a részvétel az érvényességi határig jutna, és valamivel alatta maradna. Akkor valóban „nem történt semmi”. Ehhez a stratégiai célhoz képest azonban a játék egy kicsit drága.

Külön sármja az októberi szavazásnak, hogy a bevett táncrend szerint általában igent kell mondani. Ez a legelső alkalom a magyar népszavazások történetében, hogy a hatalom által provokált válasz a nem. Ebben a dacos nemben csúszik össze minden: menekültkérdés, Brüsszel, félelem, hatalomvágy, idegengyűlölet és szorongás. És egy ország mély lenézése. „Tudta, hogy a párizsi merényleteket bevándorlók követték el?” „Tudta, hogy a bevándorlási válság kezdete óta ugrásszerűen emelkedik a nők elleni zaklatások száma Európában?” „Tudta, hogy Brüsszel egy városnyi illegális bevándorlót akar Magyarországra telepíteni?” „Tudta, hogy a bevándorlási válság kezdete óta Európában több mint háromszázan haltak meg terrortámadásban?” A már ismert kék plakátokról lerí a tájékozatlan ösztönlénynek tekintett, korteshadjárattal megdolgozott tömegember lekezelése.

Fleck Zoltán jogszociológus szemében a népszavazási dömping a képviseleti demokrácia válságának tünete. Semmivel sem nemesebbek vagy jobbak az ellenzék primitív kísérletei.

– Ha a demokrácia képtelen a problémáinak megoldására, az ellenzék pedig a minimális egység létrehozására, saját tehetetlenségét áttolná a népszavazásra. Ott tartunk, hogy mindent újra kell kezdeni, az egész rendszert újraépíteni.
– Szerintem maga a rendszerváltás csúszott volna félre a négyigenes népszavazás nélkül – kontráz a népszavazáspárti Csepeli. – És ki tudja, EU- és NATO-tagság nélkül lennének-e még maradványjogaink? El tudnék képzelni egy éles népszavazást, ha egy őrült ki akarná vezetni az országot az unióból. Annak lenne tétje.

S bár ezt hivatalosan senki nem tervezi, a politikában vannak helyzetek, amikor nagyon nem akarunk valamit – és az mégis bekövetkezik.