Nemzeti Dokumentumfilm

- Máskor is előfordult, hogy miután lejár egy színigazgató megbízatása, helyére másvalakit neveznek ki. Mégsem forgattak dokumentumfilmet a távozó direktor társulatáról. A Nemzeti miért kivétel?
– A Nemzeti Színházban is jogszerűen történt az igazgatóváltás. Alföldi Róbert mandátuma lejárt, a teátrum vezetését Vidnyánszky Attilára bízták. S bár a szakmai zsűriben akadtak olyanok is, akiknek az elfogulatlansága és objektivitása megkérdőjelezhető volt, az eljárás szabályosan zajlott. Ám jogszerű döntés is lehet felháborító és igazságtalan. Főképp irracionális. Jordán Tamás, a Nemzeti előző direktora mondja a filmünkben: érthetetlen, ha valami ilyen jól működik, miért nem lehet folytatni. Az Alföldi vezette Nemzeti sikere vitathatatlan: telt házas előadások, jegypénztárak előtt kígyózó sorok, elismerő hazai és nemzetközi kritikák. Kevés színházat láttam, amely ennyire eleven, közvetlen kapcsolatot tudott kialakítani közönségével. Fontos társadalmi ügyeinkről beszélt modern színpadi nyelven, ezért is hatott annyi emberre.
- Filmje mementó egy társulatért?
– Így is mondható. Alföldi Róbertet azonnal sikerült megnyerni forgatási tervünknek. De külön levelet írtam a társulatnak. Hangsúlyoztam benne: filmünk kulturális leletmentés. Szeretnénk a mulandó színházi pillanatokat és ezeket a fantasztikus értékeket megőrizni az utókornak. A Nemzeti művészei befogadtak minket, mindenhová szabad bejárást kaptunk. Óriási bizalom volt ez tőlük, hiszen életük egyik legmegrázóbb, legérzékenyebb szakaszát követhettük végig kamerával. Már tudták, a társulatnak vége, akkor kezdte Vidnyánszky Attila a tárgyalást a tagokkal, ki marad, ki nem.
- Vidnyánszky nem szerepel a filmjükben.
– Pedig kértem őt is, de elutasított. Nem zavarta a forgatást, ő akkor még csak vendégként volt jelen a színházban. Kapott egy szobát, a színészeket egymás után hívta be. Persze ennek a feszültsége is érződött. Közben próbálták a Mephistót. Megdöbbentő volt látni, ahogyan ezek az emberek együtt építik föl utolsó közös művüket, miközben a társulat szétesik. Ezt a kettős folyamatot is végigfilmeztük. Lényegében beköltöztünk a Nemzetibe több mint négy hónapra, ott voltunk éjjel-nappal. A lehető legkisebb stábbal dolgoztunk, hogy ne zavarjuk a próbákat.
- Alföldi a Mephisto olvasópróbáján közölte: az előadással nem akar direkt politizálni. De mindenki tudta: ami a színpadon történik, az az életükről is szól.
– Persze. A Mephisto a harmincas évek Németországában játszódik, ám 2014-ben is fojtogatóan időszerű és érvényes. Klaus Mann műve a művész és a hatalom viszonyának drámai látlelete, amely azt is megmutatja: a politikai önkényuralom milyen morális torzulásokat okoz az emberben, s miként őrizhetjük meg erkölcsi tartásunkat.
- A társulat tagjai azonban a filmben nem beszélnek a magyarországi közállapotokról. Arról sem, hogy a Nemzetiben hasonló hatalmi játszmákat éltek át.
– Szándékosan nem kérdeztem őket politikáról. Nem akartam, hogy pártok és politikusok neve elhangozzon. Sokkal fontosabb volt nekem a társulatról méltó és reális dokumentumfilmet készíteni. Ugyanakkor a művészeket rengeteg megalázó politikai inzultus érte – Kerényi Imre otrombaságaitól a jobbikos felvonulásokig. De mindez annyira méltatlan, hogy eszemben sem volt ezzel foglalkozni. A színészek sem beszéltek erről. Sokat tanultam tőlük a forgatás alatt, mindenekelőtt elképesztő munkakultúrát. A társulat minden tagja mindent alárendelt a közös munkának. Egyéni érdekek, világnézeti különbségek nem számítottak, csakis az, hogy amit létrehoznak, a lehető legjobb legyen. Példamutató együttműködés ez itt, ebben a nagyon megosztott, gyűlölködő országban. Már csak ezért is megérte elkészíteni a filmet. A végén Alföldi Robi azt mondja: úgy érzi, ebben a közösségben teljesen elfogadták őt. Itt soha nem utasítottak el senkit politikai, vallási mássága vagy a szexuális identitása miatt.
- Önnek melyek voltak a forgatás legdrámaibb pillanatai?
– Szinte minden interjút úgy kezdtem, hogy megkérdeztem a művésztől: mi az, ami szerinte most múlik el? És többnyire mindenki arról beszélt, milyen sokat jelentett neki ez a társulat. Stohl András úgy fogalmazott: ritkán adatik meg, mikor „felizzanak a villanykörték” egy társulatban. Itt ez megtörtént. László Zsoltot a közönség reakciói hatották meg. Kulka János úgy érezte: a szabad művészet egyik utolsó bástyája volt a Nemzeti. És ez is összeomlott. Alföldi Róbert pedig kiemelte: „Igen, ez megszűnik, elmúlik. De legalább megcsináltuk.”
- Éppen egy évvel Alföldi leváltása után került a mozikba a Nemzeti Dokumentumfilm. A díszbemutatón ott voltak az egykori társulat tagjai is. Nekik milyen volt visszanézni a múltat?
– A bemutató után sokáig beszélgettünk. Könnyből is sok volt. Főleg azok a jelenetek hatották meg a színészeket, amelyekben a pénztárak előtti végtelen hosszú sorokat mutattuk. Most látták először, ahogyan fiatalok, idősek éjszakáztak a jegyirodák előtt. Csendes civil demonstrációk voltak a Nemzeti mellett, amely a közönségnek többet jelentett egy színháznál. És többet jelentett a társulatnak is. A bemutatóra azok is eljöttek, akik a Nemzetiben maradtak, meg azok is, akik elmentek. Érződött, ők tényleg nagyon szeretik egymást. Mégsem gyászolták a múltat. Senki nem került közülük utcára, rengeteg a munkájuk, idejük sem lenne a gyászra. Miközben pontosan tudják: a társulattal együtt valami örökre elmúlt az életükben. És a magyar színjátszásban is.