Nem kérnek a lejárt savanyúságból a 60 felettiek
Kell-e intézményesen szórakoztatni, s ha igen, akkor hogyan a 60 éven felülieket? Kell-e, s lehet-e elegánsan segíteni valakin csak azért, mert túl van a hatodik x-en. A jó szándék néha kevés, menetközben néha elveszhet a lényeg: a méltóság. A hatvanasok jelentős része azonban aktívan él, köszöni, nem kér, sőt kikéri magának a szervezett segítséget.
Mi kezdjünk az idősekkel? A kérdés a kelleténél és az indokoltnál is jóval többször elhangzik, úgy mintha ez a korosztály a társadalom elfekvő betege lenne. Hatvanon innen keveseknek jut eszükbe, hogy a hatodik x-en túl is van élet, sőt, gyakran a korábbinál gazdagabb aktív korszak kezdődhet egy ember számára.
Igaz, ehhez szerencse kell, méghozzá nem is kevés. Elsősorban kell - kellene – a szerető család, aminek tagjai ráutaló magatartással tudatosítják az idősebbekkel – például a nagyszülőkkel -, hogy mennyire fontosak, számítanak rájuk, hasznos tagjai a legszűkebb és egyben legfontosabb közösségnek. A kisajátítással – uram bocsá’: a kihasználással – azonban óvatosan kell bánni, a nyugdíjasnak is van, sőt kell, hogy legyen önálló élete; munkája, szórakozása, magánszférája.
Nehéz a középutat megtalálni, s pontosan tudni, ki szorul segítségre ebben a korban, s ki az, akit kifejezetten bánt, ha „leidősözik”, szerencsétlen, használhatatlan púpnak tekintik őt.
Kártyával javított életminőség
A segítőszándékot persze méltányolni kell, a módszer azonban nem mindig elegáns, s erre az említett korosztály különösen érzékeny. Az egyik fővárosi kerületben – nevezetesen Újbudán – éppen most indították el a 60 év felettieknek szóló, úgynevezett idősbarát életmódprogramot. A XI. kerületben 40 ezer idős ember él, az ő életük minőségén javítana a városrész vezetése. „Az Újbuda 60+ program a szervezeti keretek biztosításával, szervezési, koordinációs feladatok ellátásával, a program finanszírozásával és különböző akciók indításával járul majd hozzá a kerületben élő hatvan évüket betöltött polgárok életminőségének javulásához.” – derül ki az önkormányzat közleményéből.
Az első akció, 60+ kártya elnevezéssel máris megkezdődött, s a kerületi vállalkozók partnerségére épít, legalábbis azokéra, akik hajlandóak „Újbuda 60+ Idősbarát Vállalkozás”-sá válni, s időnként némi engedményt adni azoknak a hatvannál idősebbeknek, akik kiváltják az önkormányzatnál a jogosultságot igazoló kártyát.
Kikérik maguknak
Az ehhez hasonló akciók szervezői és támogatói vélhetően nem sokat kockáztatnak, a korosztályhoz tartozók jelentős része ugyanis nem veszi igénybe, nem kéri, sőt kikéri magának, hogy segítségre szoruló idős embernek tartsák. Ők nem azok közé tartoznak, akik várják, sőt siettetik a nyugdíjat, hanem olyanok, akik, ameddig csak lehet, teljes értékű munkát végeznének, s nem adják meg magukat az idő múlásának. Dolgoznak, udvarolnak, udvaroltatnak, házasodnak, utazgatnak, szórakoznak, sőt még jövőt is terveznek. Miért ne terveznének? Attól, hogy egy ember elérte a hatvanat, nem válik automatikusan magatehetetlenné, de akár még támogatásra szorulóvá sem.
Ezért aztán a többségük nem kéri, hogy automatikusan a hóna alá nyúljanak, s a korát igazoló – 60+ - kártya ellenében kedvezményt adjanak neki elfekvő készletekre; lejárt savanyúságokra, divatjamúlt ruhákra, raktáron maradt könyvekre vagy esetleg vasárnap délelőtti koncertekre. Nem könnyű elegánsan, bántás nélkül segíteni, még a rászorulóknak sem. De talán még ennél is nehezebb felismerni, kinek az életébe kell kívülről beavatkozni ahhoz, hogy javuljon az „életminősége”, s ki az, aki kikéri magának, hogy a hatvanadik születésnapján „központilag” automatikusan rászorultnak minősítsék, s jogosult legyen az egyébként jó, ha fél házat megtöltő kedvezményes vasárnap délelőtti előadásokra. Ők biztosan nem lesznek ott a 60+ kártyáért tolongók között.
