Nekiesnek ezek az önjáró, szinte űrbéli lények

Az igazi – jár. Nosztalgiavonat – mondjuk (nálunk is van, nem is egy). Angliában – a vasút őshazájában – nemcsak számos (nagy kiterjedésű) vasútpark van, de megengedik (kérik), hogy volt (vagy ma is dolgozó) gépészek, mérnökök, technikusok verholjanak kimustrált, rozsdás pöfögöncökön. Ezek a lelkes emberek hónapokig – néha évekig – dolgoznak rajtuk munkaidő után, aztán amikor kész van, csillog-villog, és persze működik, pöfög, megy, olykor szédületes sebességgel, saját pályán... Már nálunk is elkezdődött, kicsiben, de óriási drukker-, néző-, fotózó tábora van. Ami azt is mutatja, hogy nemcsak nosztalgia ez – áldoznak rá időt, pénzt, energiát, tehát a gépek szerelme is. Pláne manapság, amikor folyik a gyárak leépítése, régi gépek beolvasztása – deindusztrializálás, mondják, meg hogy része a modernizálásnak. Közben az ember szíve szakad meg.

Mert a mozdonyon (a gőzhajó gépházában, harangjátékon vagy a régi nyomdagépeken) még láthatod, hogy mi is egy gép – élvezheted a mozgó alkatrészek mágiáját. A leginkább – még mindig? már megint? – a gőzmozdony esetében. Amikor a gyerekek még kicsik voltak, a Déli pályaudvaron volt néhány darab belőlük, az egyiket épp felfűtötték, füstölt, zihált, pöfögött – ha indult, kis és nagy tolattyúk mozdultak, mozdonyvezető integetett. Nem is ez volt az érdekes, hanem a gyerekkíváncsiság. Hipnotizáltan álltak a hatalmas gép mellett, közelebb nem mertek lépni – hiába hívta őket a mozdonyvezető bácsi –, s elhúzni sem lehetett őket jó ideig. Voltaképpen a felnőttek is ilyenek: szinte elbűvölten nézzük ezeket a gépcsodákat – hiába mentek nyugdíjba, a varázsuk megmaradt.

És nemcsak a mozdonyoké, a régi kocsiké is. Amikor olykor erre jár az Orient expressz, sokan kimennek megnézni, ámulni az annyi regényben (Agatha Christie) na meg filmben szerepelt belső tereket, étkezőkocsikat. És a fantasztikus kényelmet – bár ma már nem szeretjük a plüsshuzatokat, mosolygunk a szűkös kabinokon (mintha a 747-es turistaosztályán nagyobb helye lenne az utasnak). A nézelődés közben álmodozhatunk, hogy milyen titkokról mesélhetnének a hálókocsik – romantika, gazdagság, netán bűn. A mai utazás nem romantikus. Lehet, hogy az Orient expresszt is csak a megidézés tette érdekesebbé? Mindegy. Maradok inkább a gépeknél.

Mert a mozgó, olajszagú, zakatoló gépekben mindig is volt valami mitikus varázs. Az óramű sokáig volt démoni szerkentyű (bábokat is mozgatott), ezért ma egyáltalán nem tartom véletlennek, hogy a méregdrága karórák egyik típusa a szerkezet működését tárja viselője elé: fogaskerekek, rugók minidzsungelét: nemcsak az idő múlását látod, van mit nézni a minigépből is. De a robotokkal is így vagyunk: ámulva nézzük, ahogy csodaautókat hegesztenek, festenek, szerelnek – elöl bemegy a pléh, a kábel, az üveg, aztán nekiesnek ezek az önjárók, szinte űrbéli lények, és pikk-pakk kigördül a kész autó. (Legalábbis a tévében...) Nézzük őket dermedten, s közben eszünkbe jut a „robotok lázadása” című közismert irodalmi toposz. Hogy majd egyszer az ember ellen fordulnak, mert elegük van az elnyomásból.

De a gép mitológiája élteti az óriás exkavátorról, az ötvenméteres alagútépítő fúrópajzsról szóló beszámolókat is. (Nem véletlenül csináltak a témából thrillert...) És abban is van valami félelmetesen mitikus varázs, ahogy egyre nagyobb luxuslinerek szelik az óceánokat. Mert ezeket is a „gépek bosszúja”-legenda lengi körül. Persze csodálatba fojtjuk az efféle szorongásainkat, tudatunk mélyén mégis ott van ez a mítosz is: mi lesz, ha egy ilyen óriás felborul, elsüllyed – ez az óriás már nem tud elsüllyedni, mondják. És egy cunami? – szólal meg bennünk a kisördög. Titanic-szindróma.

De miniben is van csodálni-félni való: ma már nanomotorokat lehet a vér áramkörébe lőni, azok aztán ezt meg azt pucolnak, elfognak baktériumot, hozzáférhetetlen szerveket gyógyítanak... Hát mit mondjak, ezek a minigépek sem csak csodálkozást csiholnak belőlem: mint Gulliver, úgy érzem magam, bennem csupa liliputi rohangászik és állítja a csavarokat, hogy felépüljek. Azért csak átvillan a fejemben a gyerekes szorongás: nem fogják átvenni a hatalmat ezek a kis kütyük a testemben. Ámuldozunk – imádom nézni az ilyen filmeket a tévében, de azért beleborzongok. Köznapi thriller.

És hát igen, a háborús iparban hemzsegnek a majdnem mitikus érdekességű (félelmetes) masinák. Ma már pisztolyban is létezik okos „golyó”, amely akkor is megtalálja célpontját, ha rosszul célzol: aztán lehet csodálkozni, meg keresni abban a kis skulóban, hogy hol van az ész... (Ne kérdezd, hogy működik...) Láthatatlan csatahajó (svéd fejlesztés), száz kilométeres sebességgel száguldó tengeralattjáró. Na ugye, hogy ámulsz. Titok, hogy mit/hogyan csinál, állítólag egy óriási buborékot fejleszt, és abban képes így száguldani – nincs ellenállás. És persze a gyilkos lézer – legalább egy tucat film-regény témája már: thrillerpotenciálja szinte végtelen. Rakéta ül a pincében, és a hetedik répából indított sugár bejön a betonon át, és sitty-sutty, a rakétának annyi. Még mielőtt kilőtték volna. (Meg sok minden másnak is annyi, de azt még sci-fi moziban sem mutatják...)

Azt mondtam, hogy imádjuk bámulni a hajógép óriás karjait, a mozdony erőlködő dugattyús karjait – hát ez eltűnik lassan; a lézertémában már nincs mit bámulni, olyan gép, amely nem gép – legalábbis a hagyományos értelemben nem az –, működik, látvány nélkül. Látvány az eredmény (a pusztítás). Félni persze lehet tőle... Hát – ha már mese, mítosz, legenda, akkor jobb a pöfögönc, ott legalább tudom – sejtem –, mi miért mozog, fúj, dohog, és mit/hogyan csinál. Meg hogy emlékeink kézzelfogható – bájos – valósága. És mit mondjak, ott is van min borzongani. Mint minden mítosz esetében...