Miért hibás a 150 éve uralkodó vízgazdálkodás?
Jelentések szerint idén már sok százmillió forint az ár- és belvízkár. De miért hoznak ránk bajt a folyók újra és újra? Lehet, hogy a vízügyi rendszer csak tüneti kezelésekre képes? Mi lenne a valódi megoldás homokzsákok és szivattyúk helyett? A most felálló Vidékfejlesztési Minisztérium víz- és környezetügyi vezetése remélhetőleg lecseréli a zsákutcás módszereket és nyitott lesz az új szemléletre.
Az 1879-es szegedi árvíz gyakorlatilag elmosta a várost. Ez korábban, az ún. „folyószabályozások” előtt soha nem történt meg. Nem is történhetett, hiszen az árvizek nem torlódtak össze a szűk mederben, hanem szétterültek az Alföld bizonyos területein. További probléma, hogy sok helyütt a települések egyes részei leköltöztek a vízfolyások egykori ártereire - közölte a 168 Óra online-nal a Védegylet.
A környezetvédő civil szervezet szerint az "árvízkár-elhárítás" ma is arra törekszik, hogy szűk medrekben levezesse a vizet mindenhonnan - szántóról, rétről, erdőről -, így rávezeti a vízfolyás mentén lejjebb fekvő településekre, ahol "hősies” igyekszik védeni őket. A végén mindenhol megfeszített árvízvédelem zajlik, a víz pedig egy „kézigránát” amit egymás kezébe dobálunk, nehogy nálunk robbanjon fel.
Mi lenne hát a valódi megoldás?
Ha összehangolnánk a vízgazdálkodást a tájhasználattal, a domborzathoz igazítanánk, úgy csökkenthetnénk a súlyos árvízi károkat és haszonra fordíthatnánk a vízben bő időszakokat. Vagyis: adjuk vissza a víznek, ahol csak lehet, a természetes ártereket. Szélesítsük a hullámtereket, szükség szerint a levonulást késleltető műtárgyakkal. Az újra kialakított árterek használatát környezet-gazdálkodási és egyéb közcélú támogatásokkal a vízjáráshoz lehet igazítani. A vízgyűjtőn legyen minél többfelé újra erdő, mégpedig természetszerű, változatos szerkezetű, folyamatos borítású (nem levágott) erdő, mert az erdő rengeteg vizet megőriz, és kiegyensúlyozza a lefolyást. Ezen kívül fontos szerepet kaphat a többi hagyományos ártéri tájhasználati forma: a rét- és legelőgazdálkodás, fokos halgazdálkodás, az ökológiai gyümölcstermesztés.
Az EU Víz Keretirányelvének és Árvízi Irányelvének teljesítése meg is kívánja a vízgyűjtők és vízfolyások fenti szempontok szerinti újratervezését, sajnálatos, hogy az elmúlt években az ezért felelős szervezetnek nem sikerült érdemben átültetni az elveket a hazai gyakorlatba.
Politikai döntést kíván, mint „szakmai” vitákat
Pedig az egy vízmegtartó gyakorlatnak az árvízkárok csökkenésén túl további előnyei is lennének, a klímaváltozás megfékezése és az életminőség terén. A Nemzeti Éghajlat-változási Stratégia is sürgeti a vízlevezetés erőltetése helyett az élőhelyek vízmegtartó képességének helyreállítását, az eredetileg vízjárta, jelenleg belvizes területeket visszaadását a természetnek. Emellett egyre több ember számára fontos, hogy mindennapjaiban testi-lelki felüdülést nyújtó környezetet találjon. Ezt a kiegyenesített, fáktól megfosztott, sokszor lebetonozott medrű csatornák nyilván nem képesek megtestesíteni.
Mivel a szükséges tudás, rendelkezésünkre áll, a folyamatok jó irányba fordítása ma már sokkal inkább politikai döntést kíván, mint „szakmai” vitákat. Amennyiben a Vidékfejlesztési Minisztériumban is teret nyer az vízmegtartó vízgazdálkodás és tájhasználat, úgy a Védegylet minden erejével azon lesz, hogy ezt támogassa, és minden érintett szereplőt is erre bíztat majd, mivel ez képes az ártéri tájaink gazdasági-természeti fejlesztésére, és településeink valódi biztonságának megteremtésére.
