Mi volnánk az ország, velünk kellene valamit kezdeni

A megújulásról, az ország megújulásáról önkénytelenül eszembe jut, hogy a kiindulási feltételek – minden túlzás nélkül – elég gyatrának minősíthetőek. Ha a munkalehetőségek és az életfeltételek felől vetünk egy pillantást az országra, akkor rögzítenünk kell, hogy a tízmilliós országban nyolcszázezer (!) rokkantnyugdíjast tartanak számon. A nyolc és félmilliós Svédországban ez a szám mindössze húszezer. Bár a magyarok egészségi állapota nagyon rossz, nem hiheti senki komolyan, hogy orvosilag igazolható volna a magyarországi adat.

A legszerényebb becslések szerint félmillióra tehető hazánkban az alkoholisták száma, miközben ezeknek a betegeknek a töredéke jelenik meg az egészségügyi ellátórendszerben. Ugyancsak szerény kalkuláció mellett legkevesebb négyszázezer honfitársunk szenved valamilyen mentális betegségben, és esetükben szintén elmondható, hogy rendkívül kis százalékban jutnak a szükséges orvosi ellátáshoz. Ennek részben az is az oka, hogy sem a betegek, sem a családjuk nincsenek tisztában a lelki betegségek természetével, valamint ezek gyógyításának módozataival.

Egyáltalán nem véletlen, hogy hazánk felnőtt lakosságának harminc százaléka úgy gondolja, hogy személy szerint semmit nem tehet a saját egészségéért. (Ennél riasztóbb mondatot keveset tudok elképzelni.)

Mindez meg is látszik a magyarok várható élettartamán, ami a férfiak esetében legalább hat-hét évvel kevesebb (68 év), mint Franciaországban (75 év.) Hogy mindez nem kizárólag a jóléttel függ össze, az is bizonyítja, hogy lengyelek, a csehek és a szlovákok is jobban szerepelnek ebben az összehasonlításban a magyaroknál.

De a megújulásra várva nem mehetünk el szó nélkül a magyar oktatásügy elképesztő anomáliái mellett. A felsőoktatás tömegével termeli azokat a diplomásokat, akik végzettségükkel soha az életben nem fognak elhelyezkedni. A felsőoktatási intézmények jelentős része saját túlélése érdekében olyan képzéseket szervez, amely piacképtelen és használhatatlan tudást ad. A felsőoktatásban általánossá vált, hogy az iskolák a fejkvótára vadásznak, és ebben a játszmában a diák majdani munkaerő-piaci esélye egyszerűen nem számít. Nem ártatlanok a diákok sem, mert józan ésszel nehezen felfogható, miért jelentkezik valaki olyan képzésre, amelyről a kezdet kezdetén tudható, hogy nem vezethet máshova, csak a regisztrált munkanélküliségbe.

A szakképzésben érdekelt középiskolák igazgatói közül többen nyilvánosan is megfogalmazták, hogy olyan gyenge képességű diákok érkeznek hozzájuk az általános iskolából, akik alkalmatlanok a képzésre. Talán túlzó a becslés, de egyes vélemények szerint ezeknek a gyerekeknek a négyötöde (!) funkcionális analfabéta.

Az eddig felsoroltakhoz hozzá kell venni, hogy a húsz éve folyó átképzési programok ellenére még mindig százezres nagyságrendű az a munkanélküli réteg hazánkban, amelyik vagy semmilyen szakképesítéssel nem rendelkezik vagy szakmája piacképtelen. Nem hagyható említetlenül, hogy főként az ország keleti részén – kiemelten Borsodban, Nyírségben, Hajdúságban, Békésben és Csongrádban – települések százain nincs semmilyen munkalehetőség. A legelmaradottabb régiókban élők még a „lábukkal sem tudnak szavazni”, azaz nem tudnak olyan városba és megyébe költözni, ahol volna munkaalkalom, mert az ingatlanárak miatti különbségek eleve lehetetlenné teszi a lakóhelyváltást.

A megújulás szóval éppen ezért nagyon óvatosan kellene bánni. Nyolcszázezer rokkantnyugdíjassal, ötszázezer alkoholistával, négyszázezer mentális beteggel, a funkcionális analfabéta diákok tömegével, a diplomás munkanélküliek garmadával, a szakképzetlen munkanélküliek százezres nagyságrendű táborával a hátunk mögött. Akárhogyan is nézem, az összkép nagyon szomorú és lehangoló, miközben MI VOLNÁNK AZ ORSZÁG. Együtt a tízmilliós népesség szerencsésebbik felével.

Mindezek figyelembe vételével türelemre, szerénységre, kitartásra és szívósságra lenne szükség. Mert ebből a gödörből tényleg ki kellene mászni.