Meghiúsult kilakoltatás - A jog nem számít

– Néha azt gondoltam, megölöm a férjemet, máskor meg azt, hogy lestoppolunk a világ végére. A homokos tengerparton úgyis elég egy fürdőbugyi meg egy törülköző – összegzi az elmúlt két év lelki történéseit a feleség, a negyvenhárom éves Bea.

A nappaliban ülünk. Moly rágta a bútorokat, a plazmatévének csak a konzolja maradt, a falak valamikor fehérek lehettek. Piszkos, elhanyagolt minden.

– Jöttek volna takarítani a barátok, de most vakeráljam le a házat, hogy aztán kiköltözzek? A következőnek meg hagyjam itt tisztán? Frászt! – tisztázza a helyzetet Bea. – Pedig azelőtt jól éltünk, utaztunk, hajót béreltünk, búvárkodtunk.
– Sportkocsik álltak a ház előtt, Amerikában lóghattunk három hónapig, miénk volt a világ – szól közbe Séra Tamás, a férj.
– Csak ott ötmilliót költöttünk, máskor fél óra alatt elment félmillió ruhára – teszi hozzá Bea.
Ezek után nagy törés volt, hogy mostanában még ennivalót is az ismerősöktől kapnak.

– Ugyan tej és kenyér mindig jut a gyerekeknek, de mi gyakran éhesen fekszünk le. A múltkor lekváros tészta volt. Hánytam utána. És közben eszembe jutott, amikor a honolului Waikiki Beachen tömtük magunkba a homárt.
Aztán beütött a családi krach – erről majd később –, ezért az elmúlt két évben szinte mindenüket eladták.

– A kocsikat, a bowling- és a búvárfelszerelést, a rettentő sok aranyamat. De egyszer csak nem volt min túladni – mondja az asszony. – Az olyan helyzeteken borultam ki igazán, amikor a kisfiam szülinapján nem tudtam bulit rendezni, amikor az óvodában nem tudtam az ebédet befizetni, amikor öt nyúlból három elpusztult, mert nem volt pénz oltásra. A gázt meg az áramot kikapcsolták, utóbbit az utca túloldaláról kapjuk valakitől. Lógnak a zsinórok, a gyereket egyszer meg is csapta az áram. Ilyen helyzetekben kiakadtam, elkezdtem ütni-verni Tamást, hogy nem bírom tovább.

– Én vagyok a szellemlány, én vagyok a szellemlány – szalad át a szobán a kétéves Flávia; meg sem áll, pörög, cirkulál tovább.
Bátyja, Domokos a földön ül, elmélyülten playstationözik.

– Mindjárt hét leszek – tudjuk meg tőle, amikor egy pillanatra felnéz.
A szülők úgy vélik, a gyerekek semmit sem fogtak fel az anyagi vesszőfutásból.

– Nem mondhattam nekik, hogy apát átverte egy német bácsi, meg hogy ellopta tőlünk a pénzt egy amerikai bácsi – mondja Tamás.
– Én csak azért nem estem kétségbe, mert nem volt rá időm, a gyerekek mellett nincs egy perc nyugalom. Egy időben homokba dugtam a fejem, még a leveleket is Tamás bontogatta, úgy voltam vele, úgyis ő intézi az ügyeket – meséli Bea.
– Sok mindent el sem mondtam neki, figyeltem a terhelhetőségét – veszi át a szót a férj. – Mert mit csinál egy nő? Vádaskodik, hogy te csináltad, oldd is meg, milyen édesapa vagy.

A két évből az első háborúságban telt. Aztán Bea belátta, veszekedéssel, „nem ezt ígérted”-del nem segít. Az asszony amúgy eredetileg tanítónő, de csak egy évet dolgozott iskolában. Aztán idegenvezető lett, tíz évig vitt magyar turistákat külföldre.

– Ahogy Tamással megismerkedtünk, fokozatosan leálltam. Amikor pedig jöttek a gyerekek, végképp feladtam a munkát.
Séra Tamás két évtizede vállalkozó, hat éve, 2005-ben tíz évre frank alapon nettó kilenc és fél millió forint hitelt vett fel. Négy éven át nem volt gond a törlesztés, cégei – médiaügynökség, pár kisebb bányavállalat és egy egészségügyi kft. – bőségesen jövedelmeztek. Aztán egyszer csak kezdtek nem fizetni a kuncsaftok, és egy „szerencsétlen jogi ügyleten” százharminchétmillió forintot veszített. Csőd, még a törlesztőrészletre sem jutott, a bank pedig három hónap múlva felmondta a szerződést.

– A végrehajtó öt cégemet foglalta le, amitől azok működésképtelenné váltak. Közben jött a válság, plusz a svájci frank erősödése meg a büntetőkamatok. Így az induló kilenc és fél millió forint felment tizenkilencmillióra. Végrehajtási eljárás indult, megfellebbeztük. Felkerestem a Hitelkárosultak Egyesületét, ahol jeleztem, visszavásárolnám a házat. Ezért kértem őket, valahogy próbáljanak időt nyerni nekem – darálja az eseményeket Tamás. – Bonyolítja az ügyet, hogy a telek a szomszéddal osztatlan tulajdon, a két ingatlan egyetlen helyrajzi számon szerepel. Eladás esetén a szomszédot elővásárlási jog illeti meg, az árverezéshez le kellett volna mondatni erről a jogáról. Amiről a bank elfeledkezett. Mi fellebbeztünk ismét. Így nyolc hónap haladékot kaphatok. Az egyetlen gond, hogy a végrehajtó vitatja a lemondatási kötelezettséget.

A minap levél érkezett, amelyben tájékoztatták őket a végrehajtás időpontjáról: a dátum a mai nap. Azért vagyunk itt, hogy lássuk, hogyan zajlik a jogi akció.

Mint a helyszínen kiderül, hiába érkeztünk, de nem bánjuk.

Ám vegyük csak sorjában.

– Nincs bírósági határozat, a végrehajtónak állítólag mégis joga van ahhoz, hogy a két kisgyerekemmel együtt az utcára tegyen – háborog Séra úr. – Pedig elvileg köteles lenne szükséglakást biztosítani, vagy visszabérelhetővé tenni az ingatlant. Mondták, menjek perre. Persze, aztán a híd alól járhatok bíróságra, és talán két év után nyerek.
Séra úr többször érezte úgy, feladja.

– Eszembe jutott, hogy kölcsönkérek százezer forintot, itt hagyom a gyerekeket meg a feleségemet, és kirepülök Thaiföldre mosogatni. Máskor meg álltam a hídon, hogy ugrani kéne. Napi két doboz cigi, alig eszem, nem tudok aludni, félek a másnaptól. Megőszültem, tizenegy kiló lement rólam. De nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy kétségbeessem. A munkahelyemen sikeresnek, magabiztosnak kellett látszani, felvenni a legjobb mosolyt. Aztán tárgyalások után visszaültem a kocsiba, és már jött is a gyomorremegés.

A végrehajtó mára ígérte az akciót, de hirtelen minden megváltozott.

– Tegnap ugyanis idejött pár riporter, elkezdték hívogatni a bank jogi képviselőjét és a végrehajtót. Ettől hirtelenjében megváltozott az álláspontjuk. Megijedtek a sajtótól, és alkut ajánlottak. Lehetőséget kaptam a ház visszavásárlására. Annak idején harmincmillióra értékelték, ezzel szemben állt a tizenkilencmilliós követelés, de az ingatlanért tízmilliót akart adni a bank. Most meg azt mondták: tizenkétmillióért az enyém lehet. És nem mellesleg a korábbi szerződés semmis.
Most „csupán” pár százezret kellett befizetni. S hogy honnan lett ennyi?

A tuti biznisszel.

– Ugyan utálom a beszervezős, hálózatépítős cégeket, de most rászántam magam, és akkorát robbantottam, mint egy ház. Zsákszámra csatlakoznak be alám, ötezer dollárt kerestem három hét alatt. Parádés termék, parádés felépítési rendszer.

Akkor el is köszönünk. Belőlünk sose lesz aranykoszorús értékesítő.