Lobbiérdekek nyomják felfelé a gázárat
Ismét folyik a riogatás és a népbutítás gázár-ügyben: úgy látszik, ebben a kérdésben nálunk lehetetlen normális vitát folytatni. Az utóbbi években mindössze annyi változott, hogy a politika mellett az energetikai iparági lobbi vált a legbefolyásosabb tényezővé.
Hiábavaló erőfeszítés azzal próbálkoznunk, hogy a világpiaci mozgásokból levezethessük a földgáz hazai árváltozásait. Pedig a képlet látszólag egyszerű: mivel a felhasználás mintegy 90 százaléka importból származik, az ár pedig 6-9 hónapos késéssel követi a kőolaj jegyzését, elvileg egészen pontosan tudható, mit várhatunk. A gyakorlatban azonban ez az elmúlt években teljesen másként történt, és hiába a tavalyi liberalizálás, most sem tisztán átlátható, mennyire indokolható és milyen mértékben tekinthető reálisnak egy újabb áremelés.
A júliustól életbe lépett liberalizált rendszer alapeleme, hogy már nem a kormányzat dönt a gázárról, hanem negyedévenként a nagykereskedőknek áll módjukban árváltozást bejelenteni a Magyar Energia Hivatalnak. A maximumárat egy képlet rögzíti, amely az importárat és a forint dollárhoz mért árfolyamát mintegy 50 százalékban veszi figyelembe, a másik 50 százalék a rendszerhasználati, tárolási és egyéb költségekből, valamint a szolgáltató árréséből adódik. Míg az első rész a kívülállók számára is viszonylag pontosan követhető, addig a második tartalmáról alig van részletes információ. Annyi viszont bizonyos, hogy a kereskedőnek jogában áll a képletből kiszámolt összegtől eltérni, ha azt a Energia Hivatalnak kellőképpen meg tudja indokolni.
Ez a rendszer mindenképpen jobb a korábbinál, amikor a gázár szinte teljesen a politika játéktere volt. A kormányok rendre saját céljaiknak megfelelően manipulálták azt, akárcsak a hozzá kapcsolt támogatási szisztémát. Ennek az lett a "jótékony" hatása, hogy a fogyasztók fejében az rögzült, a világpiaci trendek mellékesek, majd a kormány eldönti, mennyit hárít rájuk, azaz politikai elhatározás kérdése, mennyibe is kerüljön a gáz. Ezzel az állam olyan terhet vett magára, amelyet képtelenség hosszú távon finanszírozni, ráadásul veszélyesen beavatkozik a piaci viszonyokba. Ez alacsony árak mellett még elviselhető, de a két évvel ezelőttihez hasonló olajár robbanás már alapjaiban rengeti meg a centralizált árképzést.
Mivel a kormány nem merte a több mint duplájára nőtt importköltségeket a lakosságra továbbhárítani, az alacsonyabb hatósági árral a nagykereskedőket kényszerítette veszteségbe, amelyet viszont előbb-utóbb kompenzálnia kellett. Ennek lett az eredménye, hogy idehaza csak részben érzékeltük az árugrást, viszont az árzuhanást egyáltalán nem, mert a költségcsökkenést elvitte a nagykereskedőnek fizetett kompenzáció, valamint a tavalyi adóemelés. A kompenzáció hatása még az idén is érvényesül, bár a korábbinál már sokkal kisebb mértékben.
A helyzetet rontja, hogy a kisjövedelmű felhasználóknak adott ártámogatások leépítése is megkezdődött, így tavasztól már mindenkinek a teljes árat kell fizetnie. Ráadásul az importárak is újra lényegesen növekednek: a kőolaj hordónkénti jegyzése 80 dollár közelében jár, a forint árfolyama ősz óta mintegy tíz százalékot vesztett a dollárral szemben. Ez a két tényező önmagában 10-12 százalékos emelést indokolna áprilistól, ha a liberalizált árképzés szerinti képletből indulunk ki és semmilyen más tényezőt nem veszünk figyelembe.
